Azt gondoljuk, a jégkorongblognak az indulása óta eltelt időben sikerült összehoznia a kedvenc sportunkért rajongók táborát. Olvasóinkból közösség lett – nagyon kevés blog lehet büszke ilyesmire. Viták természetesen vannak, kell is, hogy legyenek, de öröm, hogy ritkán durvul el a hangnem, hogy nem csapnak magasra az indulatok. Két témakört kivéve: az egyik a csíki csapatok szembenállása, a másik a magyar utánpótlás.

A HC és az SC háborújában nem nekünk kell igazságot tennünk, felnőtt emberek, szurkolók, közel állók, érintettek viaskodnak, itt legfeljebb annyi a feladatunk, hogy amikor gyalázkodásba torkollnak a dolgok, akkor szóljunk, intézkedjünk.

A magyar utánpótlás körüli harcok azonban más megítélés alá esnek. A tét ugyanis hatalmas. A tét nem más, mint a magyar jégkorong jövője.

Néhány hónap eltelt a start után, amikor rájöttünk: sokkal többet kell foglalkoznunk az utánpótlással – minden korosztályával –, mert ha nem tesszük, nem teszi más senki. Márpedig írni van miről. Ahogy minden kérdésben, az utánpótlás esetében is igyekeztünk objektívek, tárgyszerűek, informatívak lenni. Előtérbe helyezni mindazt, ami megítélésünk szerint előre visz. Mi sem vagyunk tévedhetetlenek – de bízunk benne, az építő szándékot nem vitatja el tőlünk senki.

Nagy-nagy örömmel láttuk, hogy olvasóinkat mennyire érdekli a téma, vonatkozó posztjainkat rengetegen olvassák, rengetegen kommentelnek, mindenkinek van véleménye. Ám egy idő után elszomorodtunk: kiderült, hogy nincsenek kevesen, akik – kimondjuk, mi mást tehetnénk – visszaélnek a véleménymondás lehetőségével.

Sokat morfondíroztunk azon, miért haragszanak egymásra annyira engesztelhetetlenül az ügyben megnyilvánuló hozzászólóink. Miért gyűlölik Kercsó Árpádot, miért a Budapest Starst, miért érzik úgy, hogy kedvenc klubjukat háttérbe szorítjuk, szorítják? A pontos válaszokat nem ismerjük. Azt sejtjük, szülők, gyerekek és klubok érdekei feszülnek egymásnak – szülők, gyerekek és klubalkalmazottak bántják-ütik egymást.

Ez önmagában sem szórakoztató, de még kevésbé az, ha megértjük: a csata a gyerekek bőrére megy. Felnőtt játékos sem érdemli, hogy pocskondiázzák – nálunk nem is szokás az ilyen –, fiatal végképp nem. Egyetlen egy sem. Nagyon nem. Még el sem dőlt, merre fordul a pályájuk, mire lehetnek képesek – és ha folyamatosan kapják az ütéseket, anélkül, hogy tudnák, kiktől, az sehogyan sem tesz jót az önbecsülésüknek. Nem jó az, ha hosszasan vitáznak egy nyolcéves kisfiúval, pedig szegény a felnőttek számára zavarodottnak tűnő kommenttel csak azt üzente a külvilágnak, hogy hagyják békén. A példákat sorolhatnánk.

Nem áll szándékunkban szakmázni, nem akarjuk okosabbnak tételezni magunkat a felkészültebbeknél, nem akarunk belemenni abba, kit miért választanak ki a válogatottba, kit miért nem. De: nincs kétségünk afelől, a magyar jégkorong színvonalának emelkedése nem áll meg, tehetségesnél tehetségesebb játékosok jönnek fel, jobbnál jobb szakemberek kapcsolódnak be a munkába külföldről és itthonról egyaránt, menni fogunk előre. Ám ehhez az is kell, hogy senkit – tényleg senkit – ne veszítsünk el.

Edzőknek, vezetőknek tanácsot nem adhatunk. Olvasóinkat viszont megkérhetjük, próbálják másmilyen keretek között folytatni vitáikat. Gondoljanak az áldozatokra.

Utóirat: azt szeretnénk, ha ezúttal nemcsak a hangadók mondanák el, mit gondolnak felvetéseinkről, hanem mindenki, aki csak teheti. Köszönjük.