Egyáltalán nem tartom törvényszerűnek, hogy ki kell esnünk. Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy középdöntősök legyünk az elit világbajnokságán. Hogy jutottunk el idáig, és mi vár ránk ezután? Tényleg reszkessen Kanada?

Ezt írtam a szlovéniai divízió 1-es világbajnokság után, a blog előtti időkben, az Indexben: "Ljubljanában más szintre került a történet. A csapat eljutott oda, hogy csak akkor kelljen dicsérni, ha valóban jó és eredményes. Amikor nem az, lehet bosszankodni. Nem szerencsés törpék vagyunk már, akiket muszáj megsüvegelni, mert annyira aranyosak. Hanem valakik az erősek közül. Na, ezért fog előbb-utóbb fájni, ha nem bírunk osztályt váltani. És ezért fogunk egyszer úgyis odaérni, ahová annyira vágyunk."

Ez a decemberi Pannon Kupáról jutott eszembe: "Egyre jobbak vagyunk. Sokkal gyorsabb és erősebb a csapat, mint amilyen egy évvel ezelőtt is volt. Nem olyan régen a harmadik harmadokban alig kaptunk levegőt, most az utolsó tíz percben szétkorcsolyáztuk a lengyeleket, és nem szenvedtünk az ukránokkal meg a japánokkal szemben sem. Vitathatatlan: hasznos, hogy az Alba Volán az EBEL-ben játszik, és hasznos, hogy vannak, akik a francia, az olasz és a norvég bajnokságban teszik a dolgukat. Megint tettünk egy apró lépést az A-csoport felé. Nem állítjuk, hogy csak a küszöböt kell átlépni. Ám abban bízunk, hogy néhány éven belül igenis beköszönt a pillanat."

Ezt meg másfél héttel ezelőtt kalapáltam bele az internetbe: "A magyar jégkorong-válogatott benyomásaink és reményeink szerint simán egyenrangú ellenfele Ukrajnának vagy Japánnak, nemcsak technikában, hanem gyorsaságban, kraftban, taktikában is."

Nem azért szedtem elő ezeket, hogy azt bizonygassam, milyen marha nagy próféta vagyok. Sokkal inkább azt illusztrálandó, milyen látványos a fejlődés, amelynek szemtanúi és talán picit részesei is vagyunk.

Amikor a blogot elindítottuk, eszünkbe jutott egy pillanatra: milyen jó lenne, ha a magyar válogatott feljutna az A csoportba, kedvenc sportunk iránt érdeklődnének sokan, jönnének az olvasók tömött sorokban, pörögnénk, mint a pinty. Jöttek eddig is, messze felülmúlva legmerészebb várakozásainkat, és most pláne jönnek.

Már-már felüti a fejét valami féltékenység.

A jégkorong a mienk. Azé a néhány ezer emberé, aki eddig is szerette, akinek nem kellett a szeretéshez szenzáció, aki örült, hogy ért és élvez egy kemény, okos, dinamikus játékot. A jégkorong nem a tömegeké nálunk. A jégkorong szubkultúra.

Szombat óta jégkorongról beszél boldog és boldogtalan, politikusok telefonálgatnak, táviratoznak, adnak ki közleményeket, olyan a hangulat, mint amikor a Ferencváros futballcsapata 13 évvel ezelőtt bekerült a Bajnokok Ligájába. Amikor a csapat hardcore drukkereinek jó része nem jutott be az Ajax-meccsre, mert elvitték a jegyeket a tévésztárok, a humoristák és a popzenészek.

Mindazonáltal ezt a féltékenységet el kell hessegetni.

Először is: akik nem a jégkorong közelébe valók, úgyis el fognak tűnni két hét alatt. Akik anélkül ömlengenek, hogy háromnál több játékos nevét fel tudnák sorolni, fanyalogni fognak az első kudarc után. Mi ellenben két hét múlva is itt leszünk. És akkor sem fogunk nyafogni, ha véletlenül kiesünk egy év múlva. Nem is magunkra, blogszerkesztőkre és -szerzőkre gondolok. Elsősorban és mindenekelőtt arra a közönségre és közösségre, amely a jégkorong és most már blogunk környékén is kialakult. Amelynek nem lehetünk eléggé hálásak – sem mi, sem a magyar válogatott.

Másodszor is: az mégis jó, ha egyre többen leszünk. Néhány napja kommentben írtam: ha feljutunk, nem megkétszereződik, megszázszorozódik kedvenc sportunk népszerűsége. És előbb-utóbb a tőke is észreveszi, mibe érdemes mennie. Hozzászólóink közül sokan jegyezték meg mérgesen-lelkesen: azokat a pénzeket, amelyeket eddig a vacak magyar futballba fektettek, át kellene irányítani a jégkorongba.

Itt álljunk meg. Szögezzük le nagyon határozottan: isten óvja a magyar jégkorongot attól, hogy azok a közép- és alsó kategóriás bizniszmenek keressék a környékén a szerencséjüket, akik az utóbbi húsz évben állítólag a futballba teszik a pénzüket, de valójában abból élnek – riszpekt a kivételnek. Ide más pénzek kellenek, máshonnan. Komoly emberek tiszta pénze kell.

Tudom mondani egyszerűbben is. A magyar futballban elmaradt a rendszerváltás. A magyar jégkorongban – minden gondja, baja, nyűge, financiális problémája ellenére – végső soron végbement. Ennél is egyszerűbben: két dolog egészen biztosan van, ami egyre jobb és jobb lett hazánkban az elmúlt tíz évben. A másik a magyar bor. A közép- és alsó kategóriás bizniszmeneket meg el kell hajtani a francba. Kapásból.

Az Ocskay–Palkovics generáció orbitális hőstettet hajtott végre. Megérdemelték a jutalmat, megküzdöttek érte. Még tart az ünneplés ideje.

Mégis előreszaladok, és felteszem a kérdést: mi vár ránk az A csoportban?

Van, aki azt gondolja, feljutottunk, jövőre kiesünk, várhatunk újabb hetven évet.

Nem így lesz. A magyar jégkorong alkalmas legalább arra, hogy a következő években az A csoport és a divízió 1 között libikókázzon. Ha kiesnénk, feljutunk úgyis.

De a magyar jégkorong ennél többre is képes. Van hét ország, ezeket belátható időn belül képtelenség megfogni. Ám a többieknek komoly ellenfelei lehetünk. A 2007-2008-as szezonban minden válogatottunk nagyot lépett. Az U20-as megkapaszkodott a divízió 1-ben, az U18-as felment a divízió 2-ből a divízió 1-be – ezekben a korosztályokban szűkebb az elit –, a felnőttek a legjobbak közé kerültek. Vannak tehetségeink a serdülők között is, bővül a bázis, mind több városban jégkorongoznak gyerekek, egyre több a csarnok.

Mindehhez A csoport sem kellett. És az A csoport hatalmas lökést ad a további fejlődésnek. Most azt mondom: a következő évtized végére megállapodhatunk az európai másodvonal, Szlovénia, Dánia, Lettország, akár Fehéroroszország vagy Svájc – na ez a kettő már merész – szintjén. Miért ne?

A marha nagy próféta beszéljen belőlem.