"Kicsit zavarban vagyok. Az hogy van, hogy a válogatott folyamatosan esélyes lehet az elitbe jutásra, míg a szintén ennek szélén balanszírozó Ausztria bajnokságában pontot is alig tud szerezni a fél válogatott kerettel felálló Alba? Mi erre a magyarázat?" – tette fel a kérdést néhány nappal ezelőtt Rosencrantzhu néven hozzászóló kedves olvasónk. A válasz egyszerű is, meg nem is. Az egyszerű verzió nagyjából így hangzik: úgy, hogy a válogatott egyáltalán nem esélyes. Ha sikerülne rövid távon A-csoportba jutnia – pláne megkapaszkodnia ott –, az nem evidencia lenne, hanem hatalmas, elképesztő, embertelen bravúr. Aki mást mond, maszlagol. Viszont van egy bonyolultabb verzió is. Erről egyikünk írt egy jegyzetet az Indexre – emberünket akkor még másképp hívták jégkorongilag –, még tavasszal, a szlovéniai Divízió 1-es kudarc (?) után, egészen pontosan ez év április 21-én. Ezt most változtatás nélkül beraktuk alantra – bár a párhuzamba tett futballban azóta történt egy s más, és az Alba Volán tényleg nem hősködik az EBEL-ben –, olvassák el, ha van kedvük. És mondják el a véleményüket is. Örülnénk neki. Jöjjön tehát a bő féléves textus.

Megint nem jött össze. Az idén sem bírt feljutni az A-csoportba a magyar jégkorong-válogatott. De ez senkinek sem fáj. Most még nem.

Alighanem a jégkorong az egyetlen csapatsport, amely a kapitalizmus építésének újrakezdése óta szakadatlanul felfelé masírozik. Miért pont ez, a bánat tudja. Vízi- és kézilabdában, igaz, előbbre vagyunk, de ezekben sose nem is voltunk gyatrák. A futball viszont olyan, amilyen: tudunk egy-két dolgot egy-két dologról. Párhuzamokat vonni éppen a labdarúgás és a hoki között a legkézenfekvőbb. Meg is tesszük.

A fél ország nyafog – azért csak a fele, mert a másik fele eleve tojt az egészre; ez is milyen –, hogy az ukránok és a lengyelek elhappolták előlünk a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság rendezési jogát. Eközben ellenben Magyarország esélyei egyre figyelemre méltóbbak, hogy igazán presztízsgazdag világesemény gazdája legyen. Mármint az A-csoportos jégkorong-világbajnokságé. Tavaly pályáztunk a 2011-esre, hiába, idén megcéloztuk a 2012-est. Ha nem is kapjuk meg azonnal, néhány éven belül összejön. Sőt A-csoportos válogatottunk is lesz hamarosan, ha fenét eszik a fene, akkor is.

Az egyetlen csapatsport, amely a kapitalizmus építésének újrakezdése óta felfelé masírozik 2002 tavasza óta, amikor a fehérvári Divízió-1-es méredzkedésen a válogatott ki-ki meccset játszott Dániával – vesztett, sajnos –, minden évben úgy megyünk neki a sorozatnak, hogy most. Aztán mégsem: az idén Ljubljanában ugyanúgy zártunk, mint akkor, másodikak lettünk.

Ám ez a második hely nem az a második hely. Öt-hat évvel ezelőtt elképesztő bravúrok kellettek, hogy ott legyünk a spicc közelében. Úgy tudtuk szorongatni Norvégiát vagy Franciaországot, hogy a jobb ellenfél végigzakatolta a hatvan perceket, mi nyomoztuk a korongot, kontráztunk, és megtaláltuk az egy-két gólt, amely hozta a csodát. Borult a papírforma.

A tétmeccseken túl az utóbbi években kőkemény csatákban cibáltuk a hozzánk képest szuperzseni szlovákok és kanadaiak imaginárius bajszát – ők akkor is már-már legyőzhetetlen istenek, ha nem a legjobbjaikkal jönnek –, majd győztük le egy hónapja a regnáló világbajnok svédeket. Ja, ezek a válogatottak nem élethalál-harcolni, inkább barátkozni érkeztek, de az sem vitás, hogy nem dicsérték meg őket otthon a pofonokért.

A magyar válogatott tagjait mindig megtapsoltuk, akkor is, ha történetesen szívtak. Mert jó fejek, rokonszenvesek, mindig hajtanak, mint az őrültek. Ám a most véget ért bajnokságon kiderült, ez a csapat végképp az elit kapujába kapaszkodott. Az otthon küzdő szlovénok megvertek bennünket, de a többi partit úgy hoztuk, hogy mindenben jobbak voltunk a legyőzötteknél. Az utolsó meccsen 46-szor lőttünk kapura mi, 19-szer azok a japánok, akik évekig fent szenvedtek a legjobbak között.

Ez tehát a lényeg: Ljubljanában más szintre került a történet. A csapat eljutott oda, hogy csak akkor kelljen dicsérni, ha valóban jó és eredményes. Amikor nem az, lehet bosszankodni. Mint a britek ellen a meccs első felében, mint a japánokkal szemben a második harmadban. Nem szerencsés törpék vagyunk már, akiket muszáj megsüvegelni, mert annyira aranyosak. Hanem valakik az erősek közül.

Na, ezért fog előbb-utóbb fájni, ha nem bírunk osztályt váltani. És ezért fogunk egyszer úgyis odaérni, ahová annyira vágyunk.

Meg azért, mert ebben a sportágban mintha minden a helyén lenne. A válogatott, a klubcsapatok, a külföldi edzők, a magyar tehetségek. Aztán ami a legfontosabb, gyarapszik a hátország is. Palkovicsék, Ocskayék, Ladányiék tán még szabad ég alatt fagyoskodtak gyerekként, a mostani tíz-tizenkét évesek feje fölött már van tető. És a tető alatt egyre többen ügyeskednek. Mind ideálishoz közelítő körülmények közt edződhetnek nemcsak az Alba Volán, a Dunaújváros vagy az Újpest kölyökcsapataiban, hanem a Budapest Starsnál, a MAC Népstadionnál, Zalaegerszegen és még jó néhány városban.

Sosem lehet fikszre venni, hogy annál, ami van – és úgy szép, ahogyan van –, csak az szebb, ami lesz. Nyilván el is lehet kúrni. De nem fogják. Ezek nem.

A vb második helyéért összesen 10 millió forintot kapnak a játékosok. Ezt tessenek elosztani 22 egyenlő részre, majd összevetni azokkal a pénzekkel, amelyeket a labdakergetők vágnak zsebre per hó. Mondtuk, hogy nem kunszt párhuzamot vonni.