Nem nyertük meg a Pannon Kupát, noha megnyerhettük volna. De végül is annyi baj legyen. Vannak érdekes tanulságok szerintünk, ezeket boncolgatjuk az alábbiakban.

A miskolci torna nyilván arról szólt, hogy felmérjük, hol tartunk, főképp azokhoz az országokhoz képest, amelyek a legkeményebb ellenfeleink lesznek Szapporóban. Innét nézve nincs okunk panaszra. Az ukránokat vertük, a japánoktól kikaptunk – kicsit jobban figyelünk, lenyomhattuk volna őket is. A három esélyes egyike leszünk áprilisban.

Vissza egy pillanatra a japán meccshez. Tényleg nem volt muszáj itthon tartani a kupát, de habnak jól mutatott volna a tortán. És ehhez talán csak annyi kellett volna, hogy ne utazzon el Pat Cortina, hogy ne forgassuk fel az első sort, és hogy ne cseréljük le Szuper Leventét. Hogy kompromisszumok nélkül komolyan vegyük az egészet. Zárójel bezár.

Nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy jól láthatóan egyre jobbak vagyunk. Sokkal gyorsabb és erősebb lett a csapat, mint amilyen mondjuk egy évvel ezelőtt is volt. Nem olyan régen a harmadik harmadokban alig kaptunk levegőt, most az utolsó tíz percben szétkorcsolyáztuk a lengyeleket, és nem szenvedtünk az ukránokkal meg a japánokkal szemben sem. Vitathatatlan: hasznos, hogy az Alba Volán az EBEL-ben játszik, és hasznos, hogy vannak, akik a francia, az olasz és a norvég bajnokságban teszik a dolgukat.

Külön öröm, hogy már nemcsak Palkovicsra, Ladányira és Ocskayra lehet számítani. Jönnek mások, köztük is a fiatalok. Meggyőzően játszott Kovács Csaba, Artyom Vaszjunyin, Vas Márton, Fekete Dániel, Peterdi Imre, biztatóan igyekezett Benk András, Berta Ákos, Hüffner Adrián. Hátul Horváth jó és kemény, Sille jó és rutinos, Tokaji jó és penge, Szélig jó és megbízható – bár még mindig van sok figyelmetlenség, és kevés a kék vonalas lövés. És van egy zseniális kapusunk.

Azt gondoljuk, akár acélosabbak lehetnénk, ha felhoznánk még néhány fiatalt, Erdélyit, Sofron Istvánt, a Galanisz–Magosi–Mestyán trióból a legjobbat. Hadd szokják a ritmust – a rigai U20-as vb-n mutatott teljesítményük alapján úgy tűnik, megérdemelnék a lehetőséget. Osztottunk-szoroztunk, és az jött ki: lassan ki tudnánk állítani három stabil sort – pláne, ha Vas János Iowája nem jutna be a rájátszásba az AHL-ben –, sőt egy használható negyediket is. Mindezt úgy, hogy a magyar klubcsapatokban kábé negyven a profi jégkorongozók száma összesen. Mi lesz itt, miután jégkorongozót neveltünk fiainkból?

Summa: megint tettünk egy apró lépést az A-csoport felé. Nem állítjuk, hogy csak a küszöböt kell átlépni. Ám abban bízunk, hogy néhány éven belül igenis beköszönt a pillanat. Folyamatosan emelkedő sportágat pedig egész jó kedvelni – nem igaz?