"Lehet, hogy most sokan csalódottak, de a történteket elég erős lenne szégyennek nevezni. Két harmadon keresztül nagyon jól álltunk egy erősebb ellenféllel szemben. Ilyen a sport, az erősebb nyer. Ugyanakkor bosszús vagyok, mert alakulhatott volna jobban is ez a történet. Viszont már most azon kell gondolkodnunk, hogyan tudunk ebből tanulni, mi az előrelépés nyitja." Ladányi Balázs a megszokottól eltérően nem a mérkőzés utáni este értékelte blogunknak a látottakat, hanem másnap reggelig türelmet kért. Lenyugodva, átgondolva a tovább után olvasható gondolatok jutottak eszébe a magyar–osztrákkal kapcsolatban.
"A legnagyobb gond az volt, hogy megint nem bírtuk a kiállításperceinket leszorítani. Jól tartottuk magunkat és jól is játszottunk két harmadon át. A kettős emberhátrányból kapott gól után megindultunk, támadtunk, mert bennünk volt, hogy nyerni akarunk. Kinyíltunk, mert megéreztük az esélyt, remegtünk a győzelemért. Döntő volt, hogy a második szünet előtt egy perccel megkaptuk a harmadikat, és egyből hátrányban kezdtük az utolsó harmadot. Ezt még kibírtuk, de aztán hamar 4-2 lett, és még ekkor is bíztunk a fordításban. Egyből megvolt a lehetőségünk a szépítésre, de kimaradt a szólónk. Pedig ha akkor 4-3 lesz az eredmény, az újabb energiákat szabadított volna fel bennünk. Ugyanakkor azt kell mondanom, 5-2-nél eldőlt a meccs. Szétestünk, elment az erőnk.
Az eredményben látható különbség nem fedi a két csapat közötti különbséget, és bárki bármit mond, egy ilyen tornán teljesen mindegy, hogy 3-2-re vagy 10-0-ra kapsz ki. A győzelem a lényeg. Látható az NHL rájátszásában is, hogy a hoki ilyen játék, egyik nap az egyik csapat lő nyolcat, másnap a másik tízet. Igazából ez a meccsünk így sikerült, ma vagy holnap egy teljesen másikat játszanánk. Rossz érzés ez, de nem tudtuk felborítani a papírformát. Ha őszinte vagyok, amíg 3-2 volt az eredmény, maximálisan bíztam a győzelmünkben, és úgy éreztem, ha 4-2-nél gyorsan találunk egy gólt, még visszajövünk. Nem találtunk, és ekkor már a kiállítások sem jöttek, csak nálunk. Egy szavam nincs a játékvezetőre, mindenki hibázik, ő is, nem ezen múlt. Ha egy meccsen megborítanak minket, akkor lehet ezzel foglalkozni, de ha egymást követő két mérkőzésen ugyanaz a koreográfia, az a mi hibánk.
A szlovén válogatotthoz nem kerültünk közelebb, hiszen azt gondolom, ugyanilyen közel voltunk hozzájuk eddig is. Két éve a formaidőzítésünk lett elszúrva, akkor egyszerűen nem mentek a lábak. Tavaly az olaszok ellen és idén ezen a két fontos meccsen nem voltak ilyen gondjaink. Ezt az ember belülről érzi. Felvettük a ritmust, partnerek voltunk. 2010-ben mellette voltunk az egésznek, akkor lehetett volna nagyobb különbség az eredményben a 4-1-het képest is, mert sansztalanok voltunk. Ez évben ez nem így volt, most a helyzetkihasználásban voltak jobbak nálunk. Kicsit olyan volt a szerdai mérkőzés, mint a Volán–DAB bajnoki döntő néhány meccse. Akkor sok kívülálló úgy vélte, hogy csak a jobb helyzetkihasználással nyertünk. De azzal nyertünk. És még egyszer hangsúlyozom, már a szlovénok ellen is túl sok kiállításunk volt.
Ausztriához képest viszont mindenképpen közelebb kerültünk játékban. Lehet, hogy az A csoportban is játszhattunk volna szorosabb mérkőzést, de ott is bennünk volt az, ami most is, hogy nekik mindenképpen meg akarjuk mutatni, milyen jók vagyunk, őket mindenáron le akarjuk győzni. Ezért támadni akartunk, pedig nekünk védekeznünk kellene, és játszani azt a játékot, ami egy ilyen csapattal szemben inkább eredményre vezethet. Ha a végeredmény nem is a valós különbséget tükrözi, de a realitás sajnos az, hogy ők a jobbak. Egy-egy mérkőzésen lehet csodát művelni, volt is erre példa csapatunk életében nem is olyan régen, de idén ez nem sikerült. Szlovénia és Ausztria nagyon komolyan vett minket, felszívták magukat és keményen küzdöttek. Ellenük valahogy nem megy nekünk.
Olaszország ellen több esélyt látok, ők kevésbé ismernek minket. Ausztriának is komoly meccse volt előző nap, mi sem hivatkozhatunk a Szlovéniával játszott meccsre. Ráadásul kaptak egy nagy pofont Japántól, ők is az életükért játszottak. Annak ellenére, hogy meg kellett mutatniuk, két harmadon keresztül nem tudták eldönteni a meccset.
Lehet, hogy most sokan csalódottak, de a történteket elég erős lenne szégyennek nevezni. Két harmadon keresztül nagyon jól álltunk egy erősebb ellenféllel szemben. Ilyen a sport, az erősebb nyer. Ugyanakkor bosszús vagyok, mert alakulhatott volna jobban is ez a történet. Viszont már most azon kell gondolkodnunk, hogyan tudunk ebből tanulni, mi az előrelépés nyitja. Az tisztán látszik, hogy itt van a mi helyünk, ezen a szinten kell játszanunk minél többet, mert ez vezet a fejlődéshez. Idén láttuk, hogy már Ausztriának is két harmadon keresztül komoly ellenfelei tudunk lenni. Léptünk egyet előre ismét, most azon kell dolgoznunk, hogy a következő, még nehezebb lépés is meglegyen.
Nem bonyolult kérdések ezek, például alapvetően fontos, hogy legközelebb kerülnünk kell a sok kiállítást, akkor sokkal több erő marad a végére. Nem is a kiállítások száma a bosszantó – persze az is –, hanem a minőségük. Ha valaki gólhelyzetben akadályozza az ellenfelet, akkor fájdalommentes a kétperces hátrány. De sajnos nagyon sok felesleges kiállítást kaptunk. Ezt nem engedhetjük meg magunknak.
Természetesen jövőre ugyanaz lesz a feladatunk, mint idén volt. Ehhez várjuk az ellenfeleinket az A csoportból. Könnyebb nem lesz, mint ezúttal volt, de talán tényleg több esélyünk van egy minket kevésbé ismerő csapattal szemben. Van olyan nap, amikor legyőzhetünk egy Franciaországot, vagy egy Olaszországot, de ehhez az kell, hogy az ő kulcsembereik ne legyenek jó formában, a helyzetkihasználásuk akadozzon és a fordulópontokon nekünk pattanjon a korong. Ha ezeken a meccseken mindkét csapat jól játszik, akkor nekünk van kevesebb esélyünk. A mostani világbajnokság is erre példa.
De ne szaladjunk előre, még ebből a vb-ből is hátravan egy nagyon fontos mérkőzés. A bronzérem megszerzése nagyon fontos feladat. Általában jobban csillog, mint az ezüst, mert a hagyományos lebonyolítás mellett ehhez győzelemmel lehet hozzájutni, míg az ezüstérmes elveszti a döntőt. Ezúttal nem így van, de az éremszerzés a magyar jégkorong-válogatott számára siker lenne. A világbajnokság előtt a kiesés esélye is felvetődött egyesekben, akik így gondolkodnak, azok nagy része most csalódott, hogy nem jutottunk fel. Mi is azok vagyunk, mert vannak álmaink, amelyeket ezúttal nem sikerült megvalósítanunk.
Ugyanakkor tudni kell, hogy honnan indultunk és hol a helyünk. Ebben a mezőnyben a harmadik hely megszerzése számunkra bravúr, ne felejtsük el, hogy ehhez három komoly válogatottat kell legyőzni. Japán és Ukrajna megvolt, Nagy-Britannia még hátravan. Korábban egy ilyen sorozattal az A csoportba meneteltünk volna, most pedig rossz a szánk íze, hogy mellettük nem vertük meg még Szlovéniát és Ausztriát is. Változott a vb lebonyolítása, és egy év alatt kiderült, hogy előnyére. Azt gondolom, szakmailag sokkal jobb esemény jött létre, amely folyamatosan biztosítani fogja a magyar válogatott számára a versenyzést és a fejlődést. Egy ideig még a 3–4. hely lesz a realitás számunkra.
Öt éve játszunk az EBEL-ben, öt éve van tapasztalatunk arról, mit jelent rendszeresen ezen a színvonalon hokizni. Az A csoportba jutást is ennek köszönhettük. Az osztrák játékosok ugyanakkor ebben a közegben nőttek fel, sok csapatuk és játékosuk van, jelenleg három NHL-esük. Nálunk a válogatott gerince kész játékosként, harmincévesen került ide. Ez óriási különbség. Lehet álmodozni, mert anélkül nem megy, de ha a realitás talaján maradunk, akkor azt kell mondanunk, hogy addig nem tudunk előrébb lépni, amíg az utánpótlás-nevelésünket nem tudjuk magasabb szintre hozni. Sajnos az utóbbi évek eredményei azt mutatják, erre még egy kicsit várni kell.
Ismét nem lehet szó nélkül elmenni a szurkolótáborunk mellett. Amit mérkőzés alatt és után kapunk tőlük, az felfoghatatlan. Amit a lelátón tudnak művelni, annak mindenki a csodájára jár. Himnuszunk mindig van, hiányt nem szenvedünk semmiben, hiába szól bármi a hangszórókból. Nagyon jó érzés ebben részt venni, nagyon jó érezni és tudni, hogy van egy ilyen szurkolótáborunk, mert ez nem egy átlagos sportszerető közösség, hanem ez a miénk, mi pedig az ő csapatuk vagyunk. Mindent megteszünk szombaton, hogy boldogan utazhassanak haza egy fárasztó hét után. Mindent köszönünk nekik."
