A magyar jégkorong sok tekintetben válaszút elé került, a problémák tán még sosem voltak olyan szerteágazóak, mint napjainkban. Minél hamarabb ki kell dolgozni az átfogó sportágfejlesztési koncepciót, amelyhez konkrét megvalósítási tervet kell készíteni. Nem sokkal később ki kell találni, milyen ligában versenyeztessük felnőtt csapatainkat annak érdekében, hogy ne kelljen minden évben elölről kezdeni a gondolkodást. Hogyan oldjuk meg a junior és az ifjúsági bajnokság lassan évtizedes problémáját? Mit kezdjünk az edzőképzéssel és a létesítmények finanszírozásával. Kinek a kezébe adjuk a válogatottak szakmai irányítását? Hol legyenek akadémiák, és mi legyen a dolguk? A megoldásokat kutatjuk sorozatunkban. Elsőként az első osztályú felnőtt csapatokat működtető egyesületek vezetői beszélnek arról, merre kéne haladni, mik a legfontosabb teendők, milyen észrevételeik vannak. Egri István Miskolci JJSE elnökkel nyitottuk a sorozatot, másodjára Zsigmond Barna, az UTE szakosztály-igazgatója foglalta össze a felnőtt versenyrendszerrel kapcsolatos gondolatait, harmadjára Dmitrij Maszlovnak, a Bp. Stars vezetőedzőjének a magyar jégkorong egészére kiterjedő csomagját ismertettük, míg a negyedik részben Ocskay Gábor, a Sapa Fehérvár AV19 szakosztály-igazgatója osztotta meg olvasóinkkal az utánpótlás eredményesebb versenyeztetésével kapcsolatos elképzeléseit. Azari Zsolt, a Dab.Docler ügyvezetője következik, aki többek között a rendszerszemléletet hiányolja és az utánpótlással kapcsolatos anomáliákról ejt szót.
"Először is szeretném hangsúlyozni, hogy nem tanult szakmám a sportmenedzserség, és soha nem jégkorongoztam, sőt soha nem voltam profi sportoló sem. Ezt azért tartom fontosnak, mert mint mindenben, a jégkorongsport fejlődésében is a tudatosságot és a tudományok felhasználását tekintem a legfontosabbnak. Jelenlegi tudásom alapján, amit szinte kizárólag tapasztalat útján szereztem, Magyarországon a jégkorongsport legnagyobb problémája a jégkoronghoz kapcsolódó szakirodalom – elmélet és gyakorlat – fejletlensége, és a szakmaiság igényének nem megfelelő szintje. Hiányolom a rendszerszemléletet, illetve a tudatos törekvést annak kialakítására, elsősorban a Magyar Jégkorong Szövetségnél (MJSZ).
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a magyar jégkorongot nem lehet kiszakítani a közvetlen környezetéből, a magyar valóságból. A fejlődés lehetőségét mégis abban látom, hogy egy jól meghatározott, szakemberek (műhelyek) által tudományosan megalapozott irányt kell kijelölni. Olyan alapokat, amelyekre állva már az egyes klubok is tisztán fogják látni, mi az, ami elfogadható és mi az, ami nem a magyar jégkorongot reprezentáló szövetség részéről. Általában véve a szövetségnek az általa kijelölt alapelveket közérthetően és egyértelműen kell megfogalmaznia, hangsúlyozottan a realitás talaján maradva.
A rendszerszemlélet építésének egyik fontos része a Telenor mint támogató marketingszemléletének egyértelmű térnyerése, amely rákényszerítette a magyar jégkorongban működő szakembereket egy az üzleti életben jól bevált munkakultúra és -szemlélet elsajátítására. Ennek megtartása és további erősítése kulcsfontosságú. Ugyancsak ennek a rendszerszemléletnek lehetett volna további fontos fejezete évekkel ezelőtt Igor Tóth mentoredzői tevékenységének megtartása az utánpótlásban. (Mint tudjuk anyagi okok miatt Igor Tóth nem folytathatta munkásságát, pedig szerintem már régen megoldódott volna egy csomó alapvető problémája a magyar jégkorong utánpótlásnak, ha akkor nem sajnálják a szakmai tanácsadásra a pénzt.)
Az alapelvek között nagyon fontosnak és nagyon hibásnak tartom a műhelytámogatás mai rendszerét, amelynek során egyetlen paraméter szerint, mégpedig a világbajnokságon részt vevő felnőtt játékosok klubhoz való tartozása alapján osztja el az MJSZ a szabadon elkölthető pénzeszközök jelentős részét. Ha sikerül az MJSZ-nek megfogalmaznia az alapelveket, akkor a lehetőségeivel élve ösztönöznie kell a klubokat – erkölcsileg és anyagilag is – a kijelölt irány megtartására. Ehhez tartozik, hogy az alapvető elvárásokat, mint minden más teljesítményt, mérhetővé kell tenni, mindezt amennyire csak lehetséges, egzakt módon. A mérési eredmények alapján pedig a szükséges korrekciókat meg kell tenni az ösztönzés terén.
Sajnos nem tudok mindenre kiterjedően okos gondolatokat megfogalmazni, de a teljesség igénye nélkül szeretném felhívni a figyelmet olyan alapelvekre, amelyek szerintem jelentősen befolyásolják, befolyásolhatják egy sportág fejlettségét, és amelyek kialakítását, betartását az MJSZ-nek kell, kellene irányítania, kontrollálnia:
1. A mentális fejlesztés terén az U14-es korosztályig a Learn to play program fontosságát folyamatosan és sokkal erőteljesebben kell hangsúlyozni. U14-től felfelé pedig a versengő és kooperatív magatartás kialakítására, erősítésének szükségességére kell rávenni a klubokat.
2. Az edzők szakmai ellenőrzése során szinte csak és kizárólag jégkorongszakmai jellemzőket vizsgálnak az MJSZ részéről, holott a pedagógiai része az edző munkájának, főleg az utánpótlásban, legalább olyan fontos.
3. A szövetségnek el kell döntenie és egyértelműen ki kell nyilvánítania, hogy széles bázisra szeretné építeni a honi felnőttjégkorongot, vagy a zászlós hajót akarja még erősebbé tenni. A döntés következménye hosszú távra meghatározhatja a magyar jégkorong stratégiáját.
4. Minden eszközzel meg kell teremteni egy erős juniorbajnokság fenntartásának feltételeit, akár a juniorcsapatot nem versenyeztető, felnőttcsapattal rendelkező klubok pénzbeli büntetésének vagy mindennemű támogatás megvonásának árán is.
5. Rendet kellene tenni az átigazolások terén is. Figyelembe kell venni az állami, önkormányzati támogatásokat is, de alapvetően ki kell fizettetni a fogadó egyesületekkel a nevelési költségeket, mert különben tönkre mennek a nevelő egyesületek. A szerződések egységesítésében és kötelező érvényű használatában az MJSZ-nek kellene élen járnia. Például Dunaújvárosban, ha mindent beleszámolunk, átlagosan 500 ezer forintba kerül évente egy-egy jégkorongozó sportoltatása, amiből a szülők maximum 10-15%-ot térítenek a tagdíjon keresztül. A nevelési költségek többi részét az önkormányzat és az ISD Dunaferr nagyvállalat fizeti ki. Ezek után a 15-16 éves, 10 éve jégkorongozó játékosok átsétálnak Székesfehérvárra és átvisznek magukkal 4 millió forint dunaújvárosi támogatást. Úgy gondolom, hogy ha ezt az összeget nem fizeti ki a fogadó klub, akkor nincs is értelme utánpótlást nevelni. Az új adótörvény alapvető változást hozhat ezen a téren is, már most kellene készülni a hatására. Az már csak hab a tortán, ha a fogadó egyesület a frissen átigazolt játékosokkal éri el azon sikereit, amivel a maga munkáját szeretné elismertetni.
6. Nem vagyok híve az adminisztratív korlátozásoknak. Tudomásul kell venni, hogy a profi látványsportokban az érvényesülés alapjait az eszmei alapelvek mellett a pénz adja meg. Ebből automatikusan következik, hogy figyelembe kell venni a nézők, a szponzorok és a támogatók igényeit. Ha valamely klub meg tud felelni az általános, magyar bajnokságra vonatkozó elvárásoknak, akkor el kell engedni a csapatát magasabb szintű bajnokságba, sőt ösztönözni is kell rá. Más kérdés, hogy a kiemelkedő kluboknak emellett áldozniuk kell az elfogadott közös célokra is, illetve a hátországot biztosító hazai, nyílt bajnokságra is. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos lenne helyre tenni az általános kommunikációt is. Felmérhetetlen károkat okoz az, hogy a magyar bajnoki döntő közeledtével a hosszú évek óta válogatott játékosok, megbecsült klubvezetők mást sem nyilatkoznak a médiumoknak, mint hogy mennyire gyenge a Mol Liga, és hogy onnan gyakorlatilag egyetlen játékos sem kerülhet be a felnőtt válogatottba.
Személyes tapasztalatom az, hogy a magyar jégkorong – a lehetőségeihez mérten – nincs rossz helyzetben a többi látványcsapatsportággal szemben, sőt, az utóbbi évtizedben ledolgozta jelentős hátrányát. Ugyanakkor látni kell, milyen törékeny és sebezhető a honi hoki. Ennek ösztönöznie kellene a folyamatos vizsgálódásra, a folyamatos közös gondolkodásra, de legfőképpen az erkölcs megtartására.
Szinte csak megoldandó problémákról, fejlesztendő területekről tettem említést, de szeretném hangsúlyozni, ez nem azt jelenti, hogy rosszul mennek a dolgaink. Meggyőződésem, hogy amit eddig, de legfőképpen az elmúlt tíz évben elért a magyar jégkorongos társadalom, az példaértékű lehet mindenki számára. Legyünk büszkék az elért eredményeinkre, de éberen vigyázzunk arra, hogy ez a büszkeség mindenkit még több munkára és még több közös gondolkodásra serkentsen."
