Ladányi Balázst, a Briancon légiósát Franciaországban érte az a hír, amely múlt héten megrengette a magyar jégkorong-társadalmat. A válogatott 11-ese őszintén beszél arról, miként érintették az események, hogyan képzeli a folytatást.

Ladányi Balázs soha nem játszott egy klubban Ocskay Gáborral, életük mégis negyed évszázada összefonódott. A korosztályos bajnokságok során végig ellenfelek voltak, de kamaszkoruk végén csapattársakká váltak, és azok is maradtak. A magyar válogatottban. Az ifjúsági szeelkció hónapokat töltött együtt, rengeteg külföldi úton vettek részt, a két klub közötti kezdeti erős rivalizálás okozta sebek csakhamar elmúltak, a kapcsolatok általában barátsággá változtak. Ladányit Grenoble-ban értük utol, kérdésekre sem volt szükség, a szavak és a gondolatok egymást követték.

"Azon az estén játszottuk le a bajnoki döntő első meccsét. Nagyon jól ment a játék, lőttem két gólt, Marci adott három gólpasszt, Viktor is remekül játszott. Másnap reggel fél hétkor betört a feleségem a szobába, mert én még aludtam, ő pedig a kicsivel fent volt már, és felolvasta Szuper Levente sms-ét. Nem akartam elhinni, bekapcsoltam a telefonom, és ömlöttek az üzenetek. Feldolgozhatatlan fájdalom tört rám.

Pedig most úgy gondolom, amikor megtörtént, még senki nem fogta fel, csak napokkal utána. És a neheze még hátravan. Amikor bemegyünk az öltözőbe, és nem lesz ott. Amikor felmegyünk a jégre, és nem lesz ott. Látom, olvasom azt a hatalmas elkeseredettséget, gyászt, amelyet Ocskay Gábor halála kiváltott Magyarországon. Pedig a többség csak a tévén keresztül, a lelátóról nézve ismerte őt. Így bárki el tudja képzelni, mit érzünk mi, játékosok, akik 25 éve ismertük egymást. 25 éve küzdünk egymással, egymás ellen, ellenfélként és társként. 25 éve meg nem fordult a fejünkben, hogy egyszer majd az A csoportba kerülhetünk, hogy egyszer már csak egy hónap választ majd el minket attól, hogy Kanada vagy Szlovákia válogatottja ellen szerepeljünk a világbajnokságon. Sokan elértük életünk álmát, és ez a tragédia az egészben, hogy valaki közülünk nem lehet ott. Valaki közülünk elment azért, amiért küzdött. Ráadásul a névnapján, napra pontosan egy hónappal az álmai beteljesülése előtt.

Azt hiszem, a magyar jégkorong-válogatott játékosaira Cortina kapitány találta meg a legjobb kifejezést, talán Szapporóban. Azt mondta, ez egy kis család. És ez a csapat tényleg az. Együtt küzdöttük végig az egész életünket, családtagként szeretjük egymást. Most egy családtagot elveszítettünk, így már soha nem lesz olyan a hangulat, mint ezelőtt. Amikor a szurkolók odahaza sírva fakadnak, ha Gáborra gondolnak, akkor érdemes végiggondolni, mennyit érintkeztek ők Gáborral hozzánk képest. Egész egyszerűen nem találjuk magunkat, csak lézengünk napok óta a világban. Mindannyian akkor fogjuk majd fel az egészet, amikor Palkó mellett nem ő lesz a jégen a finnek ellen.

A válogatottság lemondása persze felmerül az emberben, mert először mindenki arra gondol, így semmi értelme az egésznek. Remélem, egy dolog visszatart ettől mindenkit: az, hogy ő biztos nem ezt akarná. Normális szavak nincsenek erre, de Gábor biztosan azt akarná, hogy menjünk ki, és küzdjünk teljes erőbedobással. Ennek a generációnak már kevesebb van hátra a jégen, mint amennyi mögöttünk van. Szélig Viktor mondta nekem nemrég, ő már úgy fogja fel a dolgokat, hogy már minden nap, minden mérkőzés egy ünnep a pályafutásunkból hátralévő időben. Hát ünnep többé biztosan nem lesz.

A második meccset azon az estén kellett lejátszanunk, amikor a hírt megkaptuk. Előző nap simán vertük a Grenoble-t, ám ekkor csak lézengtünk a jégen. A meccs előtt odajött hozzám az ellenféltől Mitja Sivic, aki szlovén válogatott, és tavaly itt játszott nálunk. Tudott a dolgokról, részvétét és sajnálatát fejezte ki. Viktort egy brianconi szurkoló a második meccs előtt zombihoz hasonlította, úgy nézett ki szerinte, ha jól emlékszem, a honlapunkra be is írta ezt. Ez is jelzi, szerdától kezdve semmi sem olyan, mint előtte volt.

Azt tervezzük, hogy ha lesz is ötödik meccsünk kedden (Ladányi Balázzsal akkor beszéltünk, amikor Grenoble-ban még a negyedik mérkőzésre készültek – F. K.), akkor is egyből autóba ülünk, és rohanunk haza, mert Gábortól méltóképpen, a temetésen szeretnénk elbúcsúzni. Nem érdekelne minket a francia arany és annak ünneplése sem. (Azóta kiderült, nem kell kapkodnia franciaországi magyar légiónak. Információink szerint hétfőn este indultak haza, így biztosan megérkeznek – F. K.) Gondolkodni sem kell, aggódni sem érdemes, Ocskay Gábort nem lehet pótolni, mert nincs senki, aki pótolni tudná. Ezt a kérdést le kell zárni. A válogatott az utolsó tíz évben 11-12 emberre épült, a többiek cserélődtek mellettünk. Ezért sem szabad most senkinek gyengének lennie és lemondania a válogatottságot. Ez nem tiszteletlenség Ocskay Gáborral szemben, egyszerűen ő is azt akarná, ahogy már mondtam is, hogy küzdjünk helyette is.

Láttam egy műsort a tévében, ami arról szólt, hogy a nagy tragédiák után a csapatok mindig képesek erőt meríteni az eseményekből. Ha jól emlékszem, Zavadszky, Fehér, Kulcsár, Kolonics és Cozma példáját hozták fel. Ocskay Gábor esete teljesen más. Mi nem egy csapattársat vesztettünk el, hanem jóval többet annál. Családtagunkat és vezérünket, a legjobb játékosunkat, nagyon jó barátot. Lehet, amire odaérünk, tudat alatt vagy észrevétlenül leszünk olyan állapotban, hogy ebből építkezzünk. De most azt gondolom, egyáltalán nem biztos, hogy mi ebből erőt tudunk meríteni. Nem is tudom, mi lesz, komolyan mondom."