A magyar válogatott rendesen megverte nála gyengébb ellenfeleit az olimpiai selejtezőn. Véleményt alkottunk, a mutatott játék, az előzmények és az utórezgések alapján.

Kezdjük azzal, hogy van minek örülnünk. Bőven. Olyan csapatunk van, amely az adott feladatot magas szinten képes megoldani. Teszi ezt hatékonyan, eredményesen és a körülményekhez képest magabiztosan. Másfél év alatt két divízió 1-es világbajnokság és a mostani olimpiai torna jelentette Pat Cortina válogatottja számára a tétmeccseket. 15 találkozóból 14-et megnyertünk, a Szlovéniától Ljubljanában elszenvedett vereségen kívül mindet, és még amiatt a meccs miatt sem kell szégyenkeznünk. Azóta zsinórban 11 találkozón győztesen jött le a jégről a válogatott. Egyelőre nem néztünk utána, de felmerül a kérdés, volt-e valaha ilyen sorozat a honi jégkorong történetében. Aligha.

De nézzünk előre. Az első két támadósorunk adott, ezzel nincs mit vitatkozni. Ez olyan alap, amelyre A csoportos bent maradási álmokat lehet építeni. A másik fontos megállapítás nem erre a tornára vezethető vissza – de van három nagyon jó kapusunk. Egyikük kiváló formában véd hosszú ideje, a másikuk a jövőt jelentheti, a harmadik kiváló, A csoportos bajnokságban szerepel.

Talán a védelmet a legnehezebb összerakni. Vannak korosabb játékosok, akik éveit, lassúságát szóba lehet hozni. De vegyük észre: a legutóbbi világbajnokság és a mostani olimpiai selejtező összesen nyolc meccsén nem láttuk, hogy oly sokszor vernék meg Kangyalt, Sillét vagy Svaszneket, ahányszor Palkovicsék teszik ezt az EBEL-ben a szlovén és az osztrák, netán az egykori kanadai válogatott védőkkel. Sarkosan: ne várjunk hátul Scott Niedermayer-i minőséget, ahogy elöl sincs Peter Forsbergünk. Annyi az egész: a kapus és a védő hibáját lassabban felejtjük el, mint a támadóét. Ezzel együtt Horváth András és Tokaji Viktor masszív volt, és bizonyított Ondrejcik Rastislav is, szilárdan állt hátul, eredményesen elöl.

Térjünk vissza az adott feladat gondolathoz. Sok kritikát olvastunk a mostani játékról. Hadd adjunk hangot annak: az elmúlt három napban Ladányiéknak nem a rigai olimpiai selejtezőt kellett megnyerniük, nem a svájci világbajnokságon kellett helytállniuk. Hanem aranyérmet kellett szerezniük a budapesti csoportban. Megszerezték. Esélyeshez méltóan, olyan teljesítménnyel, ami ennek a feladatnak az elvégzéséhez kellett. Egy szavunk nem lehet. A szakvezetésnek lehet. Lesz is, ahogy mindig.

Hogy mi mit láttunk? A kapusokat nem tették igazán próbára. Szuper hozta magát. Feltűnt, hogy Hetényi kevésbé magabiztos, néhányszor hajmeresztő módon ért a koronghoz, szerencsére nem lett belőle probléma, de ez nem mindig rajta múlott.

Láttunk egy holtfáradt első támadósort, amely nem tudott a tőle megszokott módon pörögni, alighanem Ocskay Gábor volt a legjobb állapotban. Természetesen ez is elég lehetett, hogy bármelyik ellenfelük legjobb sorát agyonüssék, eredményesek legyenek.

Utánuk jött az A csoportos szinten játszó második hármas. Vas János játéka ízelítőt adott abból, milyen egy svéd Elitserienben átlagos teljesítményt nyújtó játékos év közi formája. Feltűnő, milyen jól megértik egymást testvérével, Mártonnal, holott ritkán játszanak együtt. Ladányi gyönyörűen dolgozott a kezük alá. Ha ez a trió nem a látványt helyezi előtérbe, meccsenként vagy két góllal többet lőnek.

A harmadik sor játéka annak ellenére üde volt, hogy Kovács gyengébb volt. Holéczy és Peterdi ellenben élvezetes dolgokat produkált. Érdekes, hogy Peterdi milyen jól érzi a játékot a válogatottban, jobban, mint másutt – immár évek óta.

A negyedik sort lelkesedése dicséri. Öröm volt nézni, ahogy Majoross a maga 29 évével bátorítja a fiatalokat, hogy azt ne mondjuk, apáskodik felettük. Azt lehet elemezgetni, hogy a 15-20 jelölt közül melyik 3-4 játékos kapjon helyet ebben a sorban, de feleslegesnek tűnik. Aki ott van, ott lesz, úgyis megérdemli, és megtesz mindent, amit tud. Nagy különbség nincs a jelöltek között.

Azt javasoljuk, tisztázzunk egy-két dolgot. A magyar nem A csoportos válogatott. Nem A csoportos a múltja, körülményeit, lehetőségeit tekintve nem A csoportos a jelene. Legfeljebb a jövője lehet az, de ezt még nem látjuk. Ez a csapat az A csoport és a divízió 1 határán mozog, a világon van nyolc ilyen. Erre a polcra is csak most, a feljutással kerültünk. Úgyhogy a májusi kiesés nem kudarc lenne, hanem logikus fejlemény. Logikusabb, mint a szapporói siker volt.

Ne essünk abba a hibába, hogy egy megérdemelt, de szerencsés divízió 1-es sikertől mindennek a jobbra fordulását várjuk. Ne cseréljük ki a szurkolói tudatunkat sem. Néhány éve sikítoztunk az örömtől, amikor a másodvonal középcsapatait megvertük (emlékezzünk csak a britek elleni diadalra). Továbbra is az lenne az üdvös, ha nem elvárnánk a fiúktól a győzelmeket, hanem örülnénk minden sikernek, úgy, mint eddig. Nemrég boldogság volt, ha negyven perc sündisznó-védekezéssel, öt támadással, két kontrából megvertük ellenfeleinket. Most kevés, hogy több mint ötven kapura lövéssel, a játékot 55 percen át uralva szétziláljuk a riválisokat. Azokat, akik ellen nemrég még szenvedtünk.

Bízzunk az edzőkben. Ne azt kérdezzük tőlük, miért ez vagy az játszik valaki helyett. Legalább az első kudarcig higgyünk nekik. A novemberi játékban ne keressük a februári és az áprilisi feladatokra adandó megoldásokat, mert ez most a novemberi lecke volt. Más lesz a rejtvény Rigában és más Zürichben, mint volt Budapesten.

Még egy dolog: a mostani tornára a csapat nagy része lendületből jött, és rohant tovább.  Olyan volt, mintha egy maratoni futót kiintenének 20 kilométernél, hogy gyerünk, öreg, fuss egy laza négyszázat, aztán mehetsz tovább. Ellenfeleink korántsem ekkora szériából érkeztek. A rigai olimpiai selejtezőn sem lesz könnyebb, hacsak annyival nem, hogy riválisaink játékosai is keményebb bajnokságokból fognak érkezni. A svájci vb-t viszont már egy nyugodt, többhetes időszak előzi meg, és az esélyesség semmilyen terhe sem zavarja majd az agyakat.

Ha jót akarunk magunknak, nézzünk az eredményekre. Nézzük végig az elmúlt két év meccseit. Vegyük át még egyszer a tétre menőket, fussuk végig, kik ellen nyertünk. Jó még egyszer leírni, hát leírjuk: 11-szer egy huzamban.

Egyszerűen elképesztő ez a csapat, ennyi az egész.

(Egy kis update emlékeztetőül: a következő, egyben utolsó selejtezőkört jövő év február 5. és 8. között rendezik Rigában. Ellenfelünk a házigazda Lettország mellett Ukrajna és Olaszország lesz. Lettország az A csoport stabil tagja, Olaszország az idén esett ki onnét, Ukrajna pedig tavaly. Nyilván mindenki emlékszik: utóbbiak éppen miattunk maradtak a divízió 1-ben. Mind a három csapat kőkemény lesz, és csak egy jut tovább, de maradjunk annyiban, a küldetés nem teljesen lehetetlen. Ha sikerül, mehetünk Vancouverbe.)