Nem tudom pontosan, mi számít, de ha állást kellene foglalnom, azt mondanám: a magyar jégkorong. Semmi más. Amikor közel három éve elindítottuk ezt a blogot, nem voltak magasztos céljaink, nem akartuk megválltani a világot. Önmagunk szórakoztatására törekedtünk csupán. A három alapító egyike sem volt klubdrukker, a válogatott meccseire és A csoportos vb-kre jártunk, OB I.-es csapatok csarnokaiba ritkán mentünk. Csakhogy hamar kiderült, hatalmas űrbe robbantunk be, kedvenc sportágunknak előttünk nem volt ilyen típusú fóruma, az elsöprő igény követelte ki, hogy mindenekelőtt a magyar jégkorongról írjunk, annak is minden szintjéről-szegmenséről. Nemcsak az első számú hírforrás lettünk, hanem a mindenféle rendű és típusú viták számára is mi biztosítottunk felületet. Immár szubkultúránk talán összes szereplője itt van, a bejegyzések alanyaiként-tárgyaiként, kommentelőként, olvasóként. Sok ezren kattintanak ránk nap mint nap.

Az elején büszkék voltunk arra, hogy ez a közösség más, mint a többi az interneten. A polémiák okosak voltak és színvonalasak, a másutt szokásos anyázás nem volt menő. Mi is igyekeztünk mederben tartani a dolgokat, ha kellett, radikális döntéseket hoztunk, az örökké sértett-elégedetlen szülők által rendre tönkrevágott utánpótlásvitákat például berekesztettük. Ám a közösség egyre nőtt, és ezzel sok minden megváltozott.

Nem véletlen, a fórum saját tulajdonságaiból adódik, hogy a hangosabbak maradnak talpon, a halk szavúbbak, akik az érvek súlyában, és nem a hangerőben hisznek, visszavonulnak. Az első idők hozzászólói közül a legtöbben elnémultak, csak remélni tudjuk, hogy itt vannak velünk mindmáig. Elhalkultam magam is, látszólag: bár szerzőként a ritkánál is ritkábban bukkan fel a nevem, a hblogos posztok közül nem egyet én jegyzek, szerkesztőként pedig szabadságaimat leszámítva folyamatosan jelen vagyok.

Egy szó, mint száz: menet közben a klubrajongók huzakodásainak első számú terepévé váltunk. Nem egyformán fogadtuk ezt a fejleményt. F. Kapus kolléga energiái nem csökkentek, nemcsak dolgozik a maga őrült tempójában, a csatározók között is igyekszik rendet vágni, amikor muszáj. Nekem ez nem megy, elfáradtam. Néhány hete egyszerűen letiltottam a nickemet, hogy ne tudjak indulatból kommentelni, ne kelljen az ilyen hozzászólásaimat rendszeresen moderálgatnom.

Amikor tegnap F. K. felhívott, hogy milyen megoldás született a ligaülésen Fehérvár-ügyben, azt mondtam, nahát, ez tökéletes. Fel vagyok készülve a legnagyobb hülyeségekre is – tudom, hogy a nem fehérvári szurkolók jelentős része nálam is frusztráltabb, bár megérteni nem bírom őket –, arra azonban, ami a döntésről szóló cikkünk alatt kibontakozott, mégsem számítottam.

Persze lehet, hogy azért lepődöm meg újra meg újra, mert ezt az egészet nem is érthetem. Ahogy az elején jeleztem, nincs klubom, nem vagyok fanatikus, soha nem is voltam. Mire a magyar jégkorong fogyasztható lett, addigra felnőttem. Nekem nem fáj, ha a Volán tönkreveri az OB I.-döntőben az Újvárost, és az sem, ha a Stars nyeri a Mol Ligát. A sokszor hivatkozott tradíciók nem vonzanak, hanem taszítanak. Engem nem a múlt érdekel, hanem a jelen és a jövő.

Ha a jégkorong számít, akkor a magyar jégkorong számít. Nem a zöld-fehér, nem a piros-fehér, csak a piros-fehér-zöld. Ha innen nézzük – máshonnan nem tudom, nem akarom –, akkor bölcsen cselekedtek a döntéshozók. Biztosan nem jó érzés előre tudni, hogy megint nem lesz meg a bajnoki cím. De ez eltörpül amellett, hogy hogyan készülhet a nemzeti csapat a hazai rendezésű világbajnokságra. A 38 pontos Fehérvár az a kompromisszum, amelyre okvetlenül szükség van, hogy a válogatott meghatározó hokisai játékban maradjanak akkor is, ha az aktuális szezonban nem jön össze az EBEL-rájátszás. Ennyi.

Mióta közelebb kerültem ehhez a sporthoz, tisztában vagyok vele, itt sem tökéletes semmi. Nem vagyok már olyan naiv, mint amikor a 2007-es szlovéniai világbajnokság után megírtam szuperlelkes jegyzetemet a rendszerváltás győzteseiről. Ezek nem fogják elkúrni, bizakodtam akkor. Azóta megvolt Szapporó és Zürich, rájátszásig jutott a Volán Ausztriában, lezajlott két Mol Liga-szezon, arattak sikereket utánpótlás-válogatottjaink, egyre több gyerek hokizik, kicsit sem tűnik reménytelennek a helyzet. Azonban igen, ezek is elronthatják. Mindenki elronthatja. Úgyhogy dolgozunk tovább, elszántan. Van, aki észrevétlenül, a háttérben, van, aki máshogyan. És szurkolunk. A magyar válogatottnak.