Az utolsó mérkőzés után megnyugodott mindenki, reméljük, hogy kellemes meglepetést szereztünk a hazai közvéleménynek, úgy a szakmán belül, mint a szurkolóknak, hangzott Ancsin László szövetségi edző első mondata az ukránok legyőzésével elért bronzérem értékelésekor. Az elemzés belül folytatódik, ehhez mutatunk egy örömittas csapatképet is, amely a minszki jégen készült a meccs után.

"A mérkőzés előtt az ukrán csapat volt az esélytelenebb, a papírforma szerint nekünk kellett nyernünk. A tét viszont óriási volt, mert csak a győzelmünk jelentett biztos érmet csapatunk számára. Ez rányomta teljesítményünkre a bélyegét, tíz-húsz perc kellett ahhoz, hogy belerázódjunk a ritmusba. Sok kiállítást kaptunk az első harmadban, szinte végig emberhátrányban védekeztünk. Amikor öt az öt ellen voltunk jégen, az ukránok egy furcsa, régimódi védekezési szisztémában játszottak, így nagyon zártan bekkeltek. Ezt csak türelmes, hosszú munkával tudtuk feltörni. Amikor sikerült, akkor felszabadult a csapat, és onnantól nem volt megállás. Ahogy vártuk, ellenfelünk el is fáradt az általunk diktált iramtól nagyjából a mérkőzés felénél, így a végére könnyebb lett a dolgunk, mint ahogy az az első harmadban tűnt. A két válogatott között ekkor már két számjegyű különbség mutatkozott, ebből öt gólt realizáltunk.

Örülök, hogy a katasztrofális lengyel vereség után beigazolódott, hogy az csak egy fekete nap volt, és az igazi arcunk az, amelyet a másik négy meccsen mutattunk. A csapat felállt a kilencgólos vereségből, és előbb 6-1-re vertük Kazahsztánt, majd 5-0-ra Ukrajnát. Azaz két meccsen csak egy gólt kaptunk, miközben tizenegyet ütöttünk. Ez nagyon nagy dolog. Két szép győzelmet arattunk, és a legfontosabb, hogy jól védekeztünk, ez volt sikerünk kulcsa. Ezzel a kétkedőknek is bebizonytottuk, hogy a dobogón van a helyünk. Megmondom őszintén, annyira az aktuális feladatokra koncentráltam a héten, hogy csak amikor az utolsó este leültünk a srácokkal beszélgetni, akkor derült ki számomra, mert a játékosok mondták, hogy a fehéroroszok elleni meccs utolsó öt másodpercén múlt a feljutásunk. Jobb is, hogy nem tudtam előbb, mert azt hittem, infarktust kapok, amikor belegondoltam ebbe. De maradjunk annyiban, hogy az már tényleg csoda lett volna. A realitás az, amit elértünk, legszebb álmainkban is csak a második-harmadik helyre volt várható ez a csapat. Az én titkos célom is a bronzérem volt, ebben reménykedtem. Ez is bravúr, gratulálok az egész csapatnak ehhez a sikerhez.

Az is nagy pozitívum volt, hogy a hangulattal egy percig sem volt gond. A végére nagyon összeérett a társaság, pedig jelentős korkülönbségek vannak csapaton belül, és sokan sok helyről érkeztek ide. A végén nagy ölelkezések, pacsizások voltak, jó volt ezt látni. (A beszámolók szerint egymást dobálták a magasba a játékosok a záró napon, miközben különböző rigmusokat énekeltek, az egyik ilyen volt, amikor a torna legjobbjának választott csatárunk repült a levegőbe: azt beszéli az egész város, magyar maradt Hári János. – F. K.) Az ünneplés is nagyon normális mederben zajlott. A jégcsarnokban alaposan kitombolták magukat a srácok, az estét és az éjszakát pedig a szállodában töltöttük. Nem engedtük ki őket, elsősorban nem is azért, mert az ő viselkedésüktől tartottunk, hanem mert a környéken nagyon furcsa arcok tűntek fel már nappal is, nemcsak sötétedés után. Még egyszer mindenkit üdvözlünk otthon, és nagyon köszönjük a felénk áradó szeretetet, biztatást."

A magyar válogatott hétfőn kora este érkezik Ferihegyre.