Néhány órával ezelőtt azt kértük a válogatottól, ha másképpen nem megy, nyomjuk le izomból a japánokat. Ennél sokkal többet tettek. A sikerhez persze kellett egy lengyel is. De: jobb egy keserédes győzelem, mint egy emelt fővel viselt vereség. Elemző írásunk végén Pat Cortina és Mark Mahon nyilatkozatait is elolvashatják.

Szuper Levente mindent védett. Többször olyan helyzetben, amikor ez nem is tűnt lehetségesnek. Három legjobb csatárunk, Ladányi, Palkovics és Ocskay fantasztikus gólokat lőtt. Sokszor lesajnált, öregnek titulált védőink épp annyira tartották a lépést a cikázó japánokkal, mint az ő hátvédeik a mi csatárainkkal.

Vas Jánostól többet kaptunk, mint amit várni lehetett. Kilógott felfelé testjátékával, határozottságával. Nem is vesztett párharcot. A lövéseknél nem volt szerencséje, többször a gól küszöbén állt. Nem baj, ez is inspirálhatja az ukránok ellen. És addig még be is illeszkedhet a csapatba. Merthogy ma talán csak kapuspozícióban nem szerepelt.

A bíróval általában is fölösleges foglalkozni, hát még ilyenkor. Hagyjuk is. Az elején szidtuk, pedig csak a szabályokat alkalmazta betű szerint. Valószínűleg ezt kérték tőle felettesei, még ha idegesítő is a kisasszony-jégkorongos szemlélet.

Feltűnő volt, hogy a hazaiak kanadai származású hátvédje, Keller szinte végigjátszotta a meccset. Bekként is az egyik legveszélyesebb csatára volt a japán csapatnak.

A harmadik harmad elején két emberhátrányt kihasználatlanul hagytunk, pedig voltak lehetőségeink. Ezután jött az, amire számítottunk: a japán fergeteg. Szétkorcsolyáztak minket. Cortina pörgős cserékkel operált, tartottuk a ritmust, bírtuk szusszal.

Az 59. percben olyasmi történt, ami nem nagyon szokott. Gólt ütöttek a japánok, egyértelműt, szépet, gyönyörűt. A bíró nem látta, hogy nem a felső vasról, hanem a hátsóról pattant ki a korong. De ami döntő volt, a gólbíró sem. Divízió 1-ben nincs videobíró, a hazaiak hiába mutogatták, hogy nézze meg a vezetőbíró a felvételeket, a szabályok szerint nem tehette.

Bár a japánok is mindent megtettek, úgy véljük, jobban megérdemeltük a győzelmet, a meccs nagyobb részében a mi akaratunk érvényesült. Ügyesek voltunk, szimpatikusak.

Két nagyjából egyforma tudású csapat találkozott. Győzelmünk ezért is értékes. Az ilyen szoros végjátékokat általában elbukják a magyar csapatok. Jégkorongozóink jól álltak a lábukon, tiszta fejjel végigküzdötték a meccset, a nagy nyomás alatt is foglalkoztunk a támadással: ne feledjük Palkovics bődületes kapuvasát. És a végén két góllal vertük Japánt. Mi kell még? Ugyanez az ukránok ellen. No meg a horvátok ellen is.

A japánok a szabályok áldozatai. De jegyezzük meg, az ilyen szituációkat mi szoktuk elbukni. Végre nem mi állunk emelt fejjel vesztesként a végén, hanem szerényen ünnepelhetjük a keserédes sikert. A fiúk a meccs után nem tudtak önfeledten örülni, ezért is szerethetjük őket. Helyén kezelik a diadalokat. A hatalmas diadalokat is.

Pat Cortina: Gratulálok a csapatnak, nagyszerű japán válogatottat vertünk meg, ma este mi voltunk a jobbak. A sok kiállítás ellenére sikerült ellenfelünket távol tartani a kapunktól, mindenki a maximumot nyújtotta. Négy éve vagyok kapitány, ma este játszottuk a legihletettebb meccsünket (mármint: the most blessed game). Ha bement a harmadik japán gól, akkor szerencsénk volt, nem láttam a visszajátszást, de akárhogy is, jobban játszunk, kiérdemeltük a szerencsét a teljesítményünkkel.

Mark Mahon: Nem tudtuk leegyszerűsíteni a játékunkat, nem tudtuk kihasználni az emberelőnyös helyzeteinket. Hét ember nyújtott kiemelkedőt közülünk, hatan megfelelőt, a többiek nem tudtak annyit hozzátenni a játékhoz, amennyi a győzelemhez szükséges lett volna – és az ilyen mérkőzések megnyeréséhez mindenkinek a maximumot kell produkálnia. Kikaptunk egy jobb csapattól, de valakinek az IIHF-ben el kellene döntenie, hol és mikor kell video-visszajátszásnak lennie. Valakinek felelnie kell az IIHF részéről azért, ami ma este történt.