Még pénteken az jutott eszünkbe, hogy a helyszínen szeretnénk megtekinteni az Újpest–Ferencváros rangadót. Az ötletet tett követte, sőt kisebbfajta riport is készült. Íme.

Szovjet jégkorongon nőtt fel, meséli D. Gr., a legendás CSZKA és a válogatott játékán, tévéből, bajnokikkal Nyikolaj Ozerovval, Izvesztyija Kupákkal, világbajnokságokkal Knézy Jenővel. És néha becsúszott egy-két C-csoportos meccs, a magyar nemzeti csapattal. Bár ezek, ahogy mondja, nagyon-nagyon lassúak voltak.

Lezo, Voskar, Zlocha

A szovjet ritmushoz képest okvetlenül. "Olyanok, mint most a Fradi", mondom, de nem bántásból, csak nekem is eszembe jutnak meccsek a nyolcvanas és kicsit a kilencvenes évekből, amikor általában a Fradi és a Dózsa csatázott a bajnoki címekért, és amikor ezrek között vacogtam végig egy-egy meccset a Megyeri úton vagy a Kisstadionban – emlékszem, egyszer olyan hideg volt, hogy a második falat zsíros kenyérhez már hidegre hűlt a tea –, valami ésszerűtlen lelkesedéssel, mert nem szurkoltam egyik csapatnak sem, de komolyan, csak annak, hogy jó meccset lássak. És ésszerűtlennel azért is, mert vidéki lévén a vége után sokszor órákig fagyoskodtam a Keletiben, amíg egy postavonatra felszálltam, hogy hazajussak reggelre.

És most újra a Megyeri út, újra Dózsa–Fradi, mint gyerekkoromban, meglepjük magunkat előkarácsonyra egy-egy 950 forintos jeggyel. A csarnok már régen fedett – na jó, ahhoz képest régen, hogy én most először jövök ki –, a tea meleg marad a kitűnő, nyomokban pecsenyés karaktert is mutató zsíros kenyér utolsó darabkájáig. A bajnokságok viszont már régen-régen nem a lilákról és a zöldekről szólnak.

Sőt míg Újpesten van kis pénz és van csapat – a háttér és az elvárások ismeretében talán elég gyenge –, addig a Fradi félig amatőrként a túlélésért küzd hétről hétre. A szlovákiai Érsekújvárral kötött megállapodás részleteit nem ismerem, csak azt tudom, hogy szlovákjaik hol vannak, hol nincsenek. És amikor nincsenek, akkor tudnak bukni Miskolcon is, vagy például 14 mezőnyjátékossal érkeznek, mint az évzáró újpesti meccsre.

Márpedig szlovák nélkül a magyar félkarú óriás, legalábbis ez a meccs erről győzött meg minket (az Alba erősebb csapatát, a csíkieket vagy az Újvárost látva ez a véleményt nyilván árnyalnánk). Voskar, Lezo, Zlocha – otthon már alighanem mindegyikük érett lenne az öregfiúk-bajnokságra, nálunk viszont a stabil negyedik Újpest erősségei.

Szajlai, Hudák, Orbán

A lilák számára minden nagyon jól indult. Nemcsak azért, mert feltűnően kevés játékossal érkezett a Fradi, hanem azért is, mert a szurkolótáborok párharcát is könnyedén nyerték. Pontosabban a saját csapat üdvözlése versenyszámban a 60-80 fradista lelkesebbnek tűnt – a hazai műsorvezetőnek az UTE méltatását kétszer kellett elkezdenie, hogy kapjon egy kis segítséget a közönségtől, bár ebben szerepet játszhatott a csarnok nyugati oldalának kritikán aluli akusztikája is –, ám a lilák ezt követően hangerőben és méltatlan tréfálkozásban már visszakézből a zöldek fölé kerekedtek. Persze kezükben volt az adu: "Enbékettő, keleticsoport, keleticsoport!" A Fradi-tábor egy nagyobb transzparenssel csak azt bírta szóvá tenni válaszul, hogy az UTE-hockeyfanok nem járnak el idegenbe.

Szegény fradisták, pocsék lehet most nekik – nem sok telt el a meccsből, hogy erre a következtetésre jussunk. A női kézilabdát kivéve semmilyen okosabb csapatsportban nincsenek sikereik. A futballistákat láthattuk a tévében nemegyszer, de bár ne láttuk volna, a vízilabda sem a Fradi–Vasas vagy Fradi–Dózsa derbikről szól már, és hát a jégkorong... Szóval, ahogy kezdtük: a bő húsz évvel ezelőtti tempót idézte a játékuk, lassúak, körülményesek voltak mozgásban és gondolkodásban egyaránt; és valószínűleg a Szajlai, Hudák, Orbán hármas jég alá fúrta volna magát szégyenében, ha annyi technikai hibát követ el, mint a mostani játékosok.

A Fradinak az első percekben a korongot is alig sikerült megtartania, támadásvezetéssel alig-alig próbálkoztak. Nagyjából tíz percig tartott a lilák rohama, ebben az időszakban az UTE néha már-már szellemesen, de legalábbis határozottan, célratörően játszott, és nem mellékesen gólt is szerzett. Ebben a harmadban több nem is esett; bár előfordult, hogy a Fradi több mint negyven másodpercig kettős emberelőnyben volt, ez alatt az időszak alatt nemhogy kapura lőni nem tudott, csaknem fél perc kellett ahhoz is, hogy a korongot bevigye az ellenfél harmadába. Az emberelőnyös játéka egyébként is csapnivaló volt az FTC-nek: ha fel is tudtak állni, sokkal nehezebben, mint az UTE – részben azért, mert a buliknak talán a negyedéből sem sikerült megszerezniük a korongot –, és az emberfóros játék maga is sokkal körülményesebb, lassúbb volt.

Drahovsky, Strudwick

A második harmad szinte ugyanúgy nézett ki, mint az első: az Újpest robogott, az FTC döcögött; a különbség az volt, hogy a hazaiak ebben a húsz percben három gólt is szereztek, és már a hozzánk közel lévő kapuba – lett volna az négy is, csak a Fradi nagyon mozgékony kapuja az egyik gólba tartó lövés közben épp elmozdult, bár az ügyből minket meglepő módon nem lett büntető –; és ahogyan az elsőt, ezek mindegyikét is szlovák légiósok ütötték. Akik bármennyire öregfiúk is, korcsolyázó és gondolkodásbeli gyorsaságukkal, technikai tudásukkal kiemelkedtek ezen a meccsen. Most a hazaiak legtöbbre tartott játékosa – a Pannon Kupa egyetlen fővárosi válogatottja –, Berta Ákos sem tudott hasonló teljesítményt nyújtani. A vendégek egy-egy szólón kívül nem sokat mutattak, igaz, még 2-0-nál egy nagy helyzetet kihagytak, hogy néhány másodperccel később, lényegében az ellentámadásból gólt kapjanak.

"Mennyivel másabb lenne a játék képe, ha most nem 3-0, hanem 2-1 van" – kaptuk elő a sportújságíró-közhelyszótárat, de alaptalanul. A meccs képe nem lett volna más, a Fradi játékában ugyanis nem volt dinamizmus. Még az utolsó harmadban sem nagyon, pedig ekkor, magukhoz képest, feltámadtak. Úgy ültünk le előző helyünkkel átellenben, ismét a Fradi-kapu közelében, hogy hat-hét gólos UTE-győzelem lesz, "hacsak ki nem engednek". De kiengedtek. És bár így is összehozhatták volna az általunk várt különbséget, egyet sem lőttek. Sőt kilenc másodperccel a vége előtt kaptak: az este egyetlen nem szlovák gólszerzője lett Szappanos.

Tömeg nem volt, kényelmesen baktathattunk kifelé, a földszinti folyosón az Újpest dicső múltjának tablóiban gyönyörködve. Az utolsó képek egyikén a 2005-ös ötödik bronzmeccs szupergólja látható, Drahovsky veri át a messze csúszó, NHL híján a Fradiba érkezett Strudwickot. Hazafelé azon morfondíroztam, mi lesz hamarabb: újabb újpesti sikertörténet – a mostani mezőnyben a mostani UTE-nek a bronz az lenne –, vagy Fradiba érkező NHL-viselt játékos. Bónusz: