Fájó, bántó vereséggel búcsúzott a magyar válogatott a ljubljanai világbajnokságtól, felelőtlen, fegyelmezetlen, az utolsó 25 percben kifejezetten gyenge játékot mutatva. A vb egészével kapcsolatos véleményünket este megírtuk, de az utolsó meccsen történtekre mindenképpen vissza kell térnünk.
Nem ehhez szoktunk ettől a csapattól, ez a tény. Az utóbbi jó egy évtizedben nem fordult elő, hogy gyengébb csapattól kikapjunk a világbajnokságon. Egyszer sem. 2005-ben a britek még nem voltak rosszabbak nálunk, így a debreceni kudarc nem sorolandó ide. Ezúttal azonban egy nálunk egy osztállyal gyengébb csapattal szemben maradtunk alul. Hogy mi egy divízióval feljebb valók vagyunk a briteknél, ez a játékosok érdeme, de ha ezt nem tudjuk a jégen bizonyítani, az pedig az ő saruk.
Ukrajna kiesése azonban nem szárad a lelkünkön, elszámolni valónk velük szemben nincs. Az a csapat, amely kiengedi sorsa irányítását a saját kezéből, magára vessen. Ukrajna jövője akkor pecsételődött meg, amikor ettől a harmatos Nagy-Britanniától kikapott. A magyar válogatott tagjainak ugyanakkor keletkezett erkölcsi deficitjük az utolsó mérkőzésen, nem is kevés. Méghozzá a magyar szurkolókkal szemben. Sokan a nyaralásukra szánt pénzüket feláldozva, szabadságot kivéve töltöttek egy hetet Ljubljanában, és tartottak ki jóban-rosszban a csapat mellett az első négy mérkőzésen. Ha másért nem, az ő boldogságukért meg kellett volna nyerni az ötödik meccset. Úgy tűnt, ehhez megszakadni sem kellett volna.
Sok szurkolóval együtt én is mérges voltam a látottak miatt a csapatra a meccs után. De nem tudom feltételezni, hogy nem akartunk nyerni. Azt pedig még kevésbé, hogy Ukrajna kiesésére játszottunk volna. Nem küzdöttünk megfelelőképpen, ez világos, de ez csak és kizárólag a motiváció hiányára – fikarcnyi kétség sincs bennem, ha a harmadik helyhez nyernünk kellett volna, akkor nyertünk volna, mindentől függetlenül –, a csapat általános állapotára vezethető vissza. Nem tudok olyat feltételezni, hogy ez a 22 játékos megbeszéli az öltözőben, hogy most kimegyünk és vesztünk. Ha el tudnék, már nem csinálnám ezt a blogot.
Olyat viszont el tudok képzelni, hogy a szezon végén, a bronzérem birtokában nem tudunk felpörögni, és nem tudunk megfelelően komolyan venni egy számunkra teljesen érdektelen meccset. Amelyen az ellenfél ráadásul az életéért küzd. Ez sem szép dolog, ez is szemétség a nézővel szemben, de elfogadható, emberi magatartás. Máskülönben pedig tettek már annyit a mi kedvünkre a közelmúltban, hogy egy ilyen félrelépést megbocsássunk nekik.
Csak néhány dolgot érdemes átgondolni ez ügyben. Az a csapat, amelynek tagjai csalni akarnak, lőnek-e négy gólt az adott mérkőzésen? Fordítanak-e perceken belül hátrányból? Beleállíttatják-e magukat fejjel a palánkba? Beverik-e magabiztosan a büntetőt? Lőnek-e kapuvasakat emberelőnyben?
Messzemenő következtetéseknek nincs itt a helyük. Ami történt, arra hasonlóra minden országból, az összes sportágból hozható példa. Hogy messze ne menjünk, maradjunk kedvenc sportágunknál és a küzdés mintapéldányainál. Németország 2010-ben negyedik lett a hazai világbajnokságon. De mi történt velük egy évvel korábban? 2009-ben váratlanul rosszul kezdték a svájci világbajnokságot, majd annak tudatában, hogy nem eshetnek ki, nem tudtak komolyan harcolni a bennmaradásért. Kiesést érő helyen végeztek az alsó négyesben, az egész vb-n csak a már lépni is alig tudó magyar válogatottat verték meg, az utolsó meccsen, nagy nehezen. Tették mindezt az A csoportban. Helyettük Ausztria esett ki.
Visszatérve Magyarországhoz és 2012-be: az első két meccsen minden rendben volt, sőt, szárnyaltunk. A harmadik, de főleg a negyedik meccsen viszont már látszott, hogy vannak tényezők, amelyek nincsenek rendben, és elsősorban ezért újabb csodára idén nem vagyunk képesek.
Hogyan tovább? A tétmérkőzésen ért sérelmeket csak tétmérkőzésen lehet megfelelőképpen orvosolni. Ez ügyben szerencsénk van, nem kell egy évet várnunk. Ősszel olimpiai előselejtezők és selejtezők jönnek, az első kör minden bizonnyal Budapesten esedékes. A szurkolótábor és a válogatott kapcsolata másfél évtizede felfelé ívelő pályán állt. Eljött ez az idő is, megváltozott a helyzet. De mint mindenen, ezen is lehet változtatni. Most nem elsősorban az eredményes szereplés a tét – bár az első kört mindenképpen nyerni kell –, hanem a csapat renoméjának a teljes körű visszaállítása. Ladányi Balázsnak és társainak nem lesz nehéz dolguk. Csak azt kell tenniük, amit az elmúlt 15-20 évben tettek, egészen szombat estig.
