Presztízscsata, örökrangadó, El Clásico, fradidózsa, vagy amit akartok. Vörös András elkötelezett jégkorongszurkoló – civilben egyebek közt a kiváló Superbutt metálegyüttes frontembere – megnézte a legutóbbi HSC Csíkszereda–Steaua Bucuresti székely–román örökrangadót. Fogadják beszámolóját a Vákár Lajos csarnokból szeretettel.
Other bands play, Manowar kill – énekli magáról az idézett metálzenekar a nyolcvanas évek vége óta, és amennyire nevetségesen hat ez a szöveg az amerikai pozőrrockerektől, annyira igaz az erdélyi hokira. Más csapatok játszanak, a Csíkszereda harcol. A Steaua Bukarest ellen legalábbis mindenképpen. Ugyanígy vannak ezzel az ellenfél románok is: néha a szó szoros értelmében vérre is megy, de nemzeti büszkeségre mindig, presztízscsata, örökrangadó (ugye így szokták ezt hívni a sporttudósításokban?), El Clásico, fradidózsa, vagy amit akartok. Olyasmi, amit legalább egyszer látni kell élőben. Én már vagy öt éve tervezem, és végre, most.
A legelejét persze lekésem, mert Zotyóval, a székelyudvarhelyi Thunder rockklub tulajdonosával még pacallevest kell enni (nem ő erőlteti, hanem én, nyilván), de annyi baj legyen, szerintem én még úgy nem voltam hokimeccsen, hogy ne késsem le a legelejét, mindenki nagy örömére, aki velem jön éppen. Ez van, fogjuk rá, hogy kabalából, vagy megszokásból, különben meg a legelején úgysem történik semmi, nyugtatom magam. Ehhez képest a negyedik percben, amikor belépünk, már 1-1. Hát jó, majd megnézem a YouTube-on akkor, valaki csak feltölti a gólokat, most ismerkedjünk kicsit a csarnokkal még inkább, mert először vagyunk itt. Sőt, Zotyó eleve élete első hokimeccsét abszolválja.
A focit, azt persze nézi, istenem, felvilágosító kampányokat kellene folytatni, felszántani az összes stadiont és bevetni sóval, vagy ez utóbbit nem, mert akkor nem lehet jeget önteni rájuk, de alakítsák őket legalább gyeplabdapályává. De hagyjuk, kanyarodjunk vissza a hokihoz: első meccse vagy sem, Zotyó is hamar belejön, mert a hatodik perctől már vállvetve szentségelünk a harmad végéig. A Sport Club folyamatosan nyom (lásd még: kapuhoz szögezi ellenfelét), mégis a Steaua szerez két gólt gyors ellentámadásokból, az elsőt ráadásul emberhátrányban, na ne már. A kihagyott helyzetek megbosszulják magukat, ahogy Knézy Jenő tanította meg egy országnak, annak idején. Nem is bánjuk, hogy egyszer csak vége, dudaszó, rolba, szünet, szerezzünk forró teát.
A Vákár Lajos Jégcsarnokban nincs büfé, vagy ha van is, én nem találom. Bezzeg Fehérváron milyen jó a hotdog és a Vörösmarty csemege nevű csokitortaszerű dolog, amik miatt nem csak a meccsek kezdését, de minden harmad első két percét is lekésem, mert addigra végzek a sorbanállással. Csíkszeredában ezzel nincs gond: a közönség egy emberként átvonul a légvonalban három méterre levő szomszéd kocsmába, ahol a pultoskisasszonyok tíz perc alatt kimérnek hatszáz liter sört, ötven liter teát, meg bele százötvenszer fél deci rumot, és a maradék öt perc jégfelújítás alatt még egy cigarettára is marad idő. A sört nem, de a teát műanyag pohárban ráadásul be is vihetjük a csarnokba (van benne alkohol? Ugyan, hova gondolsz! OK, akkor menjetek... – egyébként az enyémben tényleg nincs), úgyhogy végképp minden szép. A csarnok is. Közel 2000 ülőhellyel, majdnem tele.
Gyorsan számbaveszem mindenféle jégpályás élményeimet – egy kicsit most dicsekedni is fogok –, és úgy döntök, itt jó. New Yorkban egyszer voltam a Madison Square Gardenben, ötven dollárért a kakasülő legtetején, kilométeres távolságra a pályán korcsolyázó hangyáktól, és akkor az még hagyján is, hogy Gretzky fél évvel azelőtt vonult vissza végleg, Messier meg pont sérült volt. Stockholmban a Globenben akkora a rend, hogy ha késel (és én kések), be sem engednek a nézőtérre, amíg meg nem áll a játék, jegyszedő nénik vezetnek a helyedre, az emberek pedig síri csöndben nézik az előadást, tényleg mint a színházban. Bécsben a Capitals csarnokában majdnem minden klappol, de vasból meg dróthálóból vannak a székek és kényelmetlenek, a Budapest Sportarénában meg mindannyian emlékszünk, ahogy a tavalyi vb-n valakinek sikerült úgy feltennie azt a tíz robotlámpát, amit a csapatok bevonulását leszámítva be sem kapcsoltak soha, hogy egy az egyben eltakarja az eredményjelzőt.
Fehérvár oké, csak az ülőhelyi rész emlékeztet a víkendházszomszédunk szerszámoskamrájára, amit 1981-ben egy kétszer kétméteres bódénak indított, aztán 2005-ig minden évben hozzátoldott még hullámpalából valamit, amíg az egész telekből egy nagy sufni nem lett. Kényelmesnek kényelmes, de háromból egyszer biztosan valamelyik tetőtartóoszlop mögött kapok helyet (jó, tudom, állni kell, ülni csak a nyugdíjasok szoktak, de nehéz ám, ha az ember keze tele van hotdoggal, teával meg Vörösmarty csemegével). Szóval, úgy tűnik, Káposztásmegyer, Miskolc és Dunaújváros nyer, meg Csíkszereda. Kompakt és komfortos, úgy látjuk, a VIP-részben moziszékek is vannak, pohártartóval. A jegy tíz lej (700 forint), a hangulat pedig olyan, amilyennek ilyenkor lennie kell.
Annál is inkább, mert a második harmadban a Sport Club kiegyenlít, sőt, a végére átveszi a vezetést. Helyükre kerülnek a dolgok. A székelyek ugyanis tényleg jobbak, még úgy is, hogy a Steaua légiósokkal erősített az utóbbi hetekben. Kicsit el is töprengünk rajta, hogy a november elején érkezett Barulinnak vajon miért van cirill betűkkel felírva a neve a mezére, a mindössze két hete Bukarestben játszó amerikai Krug viszont annyira beleéli magát a csatába, hogy a szintén vendégmunkás Piszarenko kiállításakor pontosan úgy káromkodik és csapkodja ütővel a palánkot, mint az ukránok 2008. április 19-én Szapporóban. Kap is tíz perc fegyelmit.
Az igazi indulatok ezzel együtt majd csak a harmadik harmadban szabadulnak el. Gól nincs, minden más van: mikroverekedés, időhúzás, bírókkal vitatkozás, de azt azért szép látni, hogy amikor az egyik csíki védő úgy keni fel a falra a román csatárt, hogy az nagyot nyekkenve kis híján összetöri a plexit, elnézéskérés és elnézés is következik. Nagyjából olyan lehet, mint ahogy Abdul bácsi, a Budafoki úti kebabárus szokta mesélni a 67-es arab-izraeli hatnapos háborúról: amíg fent a légierő bombákat szórt, ők a sivatagi frontvonalon ételt dobáltak át egymásnak az ellenséges katonákkal. Nyilván ez sem ilyen egyszerű, persze, de higgyük el, hátha mégis. A közönség is így van vele: némi szalonoláhozás és pár hegyes sercintés belefér, de összességében sokkal kulturáltabb az egész, mint bármilyen itthoni focimeccs, pedig itt jobban meg lehetne érteni, ha nem lenne az. Úgy tűnik azonban, jégkorongmeccsre a világ minden táján olyanok járnak, akiket egynél több agysejttel szerencséltetett meg a sors. (Zárójel: némi YouTube-keresgélés után ennek az ellenkezőjére is találunk példát, épp a szóban forgó ország más területeiről, de ebbe most ne menjünk bele...)
A legvége olyan, mintha direkt nekünk írták volna a forgatókönyvet: 4-3-as HSC-vezetésnél a Bukarest mindent elkövet, az 56. percben kiállítás nálunk, az 57.-ben viszont a Steaua elcseréli magát, túl sokan a jégen, a vitatkozás miatt pedig külön kisbüntetést is kapnak, 57:40-től egy percig kettős emberelőnyben a Csíkszereda, kihasználatlanul, aztán a hatvanadikban időkérés, a román kapus le, de egyenlítés nincs, a Sport Club a szó igazi értelmében kiharcolja a győzelmet. Pazar. A csokidobálás itt nem hagyomány, a kézfogások után viszont felhangzik a székely himnusz, ami így, ebben a környezetben is szép. (Zárójel 2: a Magyarországról érkező zászlólengető, székelytestvérező pojácákat ellenben errefelé körülbelül annyira vetik meg, mint a nyolcvanas évek Securitate-ügynökeit, kéretik tehát tiszteletben tartani: az az övék, nem a miénk, még akkor is, ha a miénk viszont az övék is.) Egy kérdés maradt még hátra: vajon miért pont Csíkban lett ennyire népsport a hoki? A válasz is hamar érkezik: tíz-tizenöt évvel ezelőttig ezen a vidéken szeptember végén leesett az első hó, és nagyjából áprilisig meg is maradt, jégfelület akadt bőven, Vákár Lajosnak, a csarnok névadójának a múlt század harmincas éveiben csak csapatot kellett szervezni hozzá. A magunk részéről örülünk, hogy megtette.
