2008. április 19-én Szapporóban 4-2-re vertük Ukrajnát, és ezzel feljutottunk az A csoportba. Két társam hitt a sikerben – egyikük meg is írta, hogy mi várható, másikuk pedig előre mondta, azért utazik Szapporóba, mert érzi, ötlépéses mattot adunk a divízió 1-es mezőnynek, japánostul, ukrajnástul. Hosszú ideig tartott, mire beismertem magamnak, én legfeljebb csak elképzelni tudtam a csodát, de nem bíztam benne, pedig mindig optimista vagyok, a rózsaszín szemüvegesek táborába tartoztam már akkor is. De három éve mindig minden meccset úgy nézek, hogy ha akkor sikerült, ezúttal miért ne sikerülhetne még egyszer, még tízszer, még százszor, és nem bánom, ha most nem jön össze, mert összejön majd legközelebb. Mert a mi csapatunknak semmi sem lehetetlen, sem idén, sem jövőre, sem azután. De ha maradunk mindörökre a divízió 1 élén, olyan csapatként, amelyik esélyes a feljutásra, már elégedett leszek. Mert ne felejtsük, két mérkőzés után máris biztos: szombaton tíz éven belül negyedik döntőnket játsszuk az A csoportért. Ahogy abban is biztos vagyok, akárhogy is alakítják át a rendszert, a jövőben is osztanak nekünk lapot. Nem igaz, hogy az idei az utolsó lehetőségünk.