Alaposan felkavarta a kedélyeket néhány világbajnokság utáni interjú, amelyek alanyai – Ladányi Balázstól Ocskay Gáboron át Szuper Leventéig – érzékeltették vagy konkrétan szóvá tették, nem elégedettek több fiatal jégkorongozó hozzáállásával, fejlődésével, teljesítményével. Mivel a polemizálás napok óta folyik, úgy gondoltuk, röviden mi is közzétesszük a véleményünket ezzel a roppant fontos kérdéssel kapcsolatban.

Az egyik legfontosabb kitétel, amely a kritikákban megjelenik, az, hogy míg a 90-es években Palkovics Krisztiánék és Ladányi Balázsék generációja valósággal berobbant a válogatottba, sőt Szuper Levente vagy akár Vas János is már tinédzserként meghatározó szerepet játszott, addig a mostani húsz év körüliek egyelőre nem bírják húzni a csapatot. Annak ellenére sem, hangzik a könnyű kézzel hozott ítélet, hogy sokkal különb körülmények között nőhettek fel és pallérozódhattak, mint elődeik, utóbbi éveiket ráadásul az egykoriaknál mérhetetlenül erősebb bajnokságokban tölthették, ami alatt nemcsak az EBEL-t hanem akár a Mol Ligát is lehet érteni. Végtére utóbbi is csak előnyére vethető össze a másfél évtizeddel ezelőtti országos megméretésekkel.

Mármost, minden ilyen összehasonlítás sántít valahol, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba – ugyanarra a jégre – lépni, hiába feltételezzük az ellenkezőjét. Amikor a nagy generáció – az A csoport után egészen nyugodtan nevezhetjük annak a szapporói siker első számú kovácsait – szinte még gyerekként beérett, más volt a közeg. Bizonyára mindenki emlékszik a C csoportos vergődésekre, a britektől elszenvedett 14-3-as vereségre, a háromcsapatos bajnokságokra.

Annak a tucatnyi fantasztikus hokisnak – mondjuk ki – nagyon-nagyon gyenge mezőnyből kellett kitűnnie. Kétségtelen, hogy tehetségesek, tanulékonyak és ambiciózusak voltak, kiváló edzők készítették fel őket, kihozták magukból, ami bennük volt, talán többet is. Az kellett ehhez, hogy minden egybevágjon, minden egy irányba húzzon, a csillagok is szerencsésen álljanak. És az is, hogy  ez a generáció a kezdetekkor olyan bánásmódban részesüljön, amilyenben sem előtte, sem azóta senki. Hónapokig együtt voltak a válogatottnál, Sárközy Tamás elnöksége alatt a teljes szövetségi költségvetés nagy részét erre a csapatra fordították. Az eredmény már az elején sem maradt el, csak a Svájctól elszenvedett szoros vereség után nem jutottunk fel az ifjúsági A vb-re.

Az elmúlt 10-12 évnek köszönhetően aztán gyökeresen megváltozott minden. Történetesen ennek a nemzedéknek és az őket a csúcsokra segítők sokaságának köszönhetően. A munkából rengetegen kivették a részüket. Annak, hogy a magyar hokivilág kifordult önmagából, egyenes következménye, hogy az elvárások megváltoztak. Több a csarnok, több a gyerek, szisztematikusabb a kiválasztás, ígéretesek az utánpótlás-eredmények, érhető, hogy szakemberek és szurkolók egyaránt arra vágynak, hogy tömegesen kopogtassanak a válogatott kapuján az újabb és újabb ifjú zsenik. Ha nem teszik, azt sokan csalódottan veszik tudomásul. Ha ott vannak, de néhány szlovén kortársukkal ellentétben csak mellékszerepben látjuk őket, az is érezhető kevésnek.

Néhány apróságról hajlamosak vagyunk megfeledkezni ilyenkor. Mindenekelőtt arról, hogy azok, akiktől Sofronéknak és a többieknek át kellene venniük a stafétabotot, még nem holmi kivénhedett öregurak, akik igazán jók sosem voltak, hanem erejük teljében lévő, nagy rutinnal rendelkező játékosok. Szó sincs róla, hogy menniük kellene, semmi értelme erőltetni az őrségváltást. Nagyon is rendben van, hogy a fiatalok egy csapatban lehetnek velük, tanulhatnak tőlük. Az, hogy Nagy Gergő vagy Kóger még nem bírja kiszorítani az első két sorból Ladányit vagy Palkovicsot, nem gond, hanem természetes jelenség.

Ne habozzunk nagyot mondani: a nemzeti csapattal Ljubljanában járt fiatalok jó része húszévesen biztosan nem tud kevesebbet, mint nagy kedvenceink ebben az életkorukban. Lehet, hogy nincs közöttük olyan istenáldotta tehetség, mint épp az imént említett két hokis, de hogy gyorsabbak, felkészültebbek, több nagy csatán vannak túl, mint ők voltak egykor, azt kételyek nélkül merjük állítani.

De akkor mi kell ahhoz, hogy kihozzák magukból mindazt, ami bennük van? Öt dolog: türelem, akarat, munka, fegyelem és kitartás. Egyik nélkül sem megy. Pletykákra nem adunk, sosem adtunk, nem érdekelnek bennünket a híresztelések, de azt határozottan leszögezzük: ha ezek egyike is hiányozna a továbbiakban bárkiből, az sorsdöntő lenne.

Nem, nem a magyar jégkorong számára. Ha annak idején legjobbjaink elpazarolták volna tehetségüket, ma nem tartanánk ott, ahova hihetetlen módon eljutottunk. Ehhez képest fontos tudni: ha ma valaki elvész, lesz, aki a helyére álljon. A következő korosztályokban már jóval több az anyag, mint a korábbiakban, elég, ha U18-asaink utóbbi két vb-n elért eredményeire utalunk. Aki nem figyel, sok jóra nem számíthat.

Ezzel együtt: figyeljen csak mindenki. Mert ebben a kultúrában igenis mindenki fontos. Azt gondoljuk, az idézett kritikák mondanivalóját is ebben a szellemben kell értelmeznünk.