Óriási tornára mentek Prágába kölyök korosztályú legjobbjaink, még április közepén. A vb-felkészülés elsodorta beszámolónkat, de mindenképp vissza kell néznünk a magyar hokitörténelem egyik legrangosabb tornájára. U14-es szelekciónk hétből hétszer vereséget szenvedett, de így is helytállt. Faragó Gyulával, a csapat trénerével beszélgettünk a rengeteg tapasztalatról. Az év utánpótlásedzőjének gondolatai következnek.

"Prágában vegyes tapasztalatokat szereztünk. Ennek fényében tartom magam a torna előtt elmondottakhoz, a lényeg, hogy a mi legjobbjaink semmilyen módon nincsenek elmaradva a világ élvonalától olyan fontos szempontokban, mint a koritechnika, az ütőkezelés vagy a korongtechnika. Óriási különbség van viszont a méretekben. Tény, hogy míg az amerikai–kanadai vegyes válogatott, az East Coast Select ötezer U14-es játékos közül került ki, addig mi a hatvan-hetven szóba jövő hokispalántából választottuk ki a húszas keretet. A többi szelekcióban hemzsegtek a 180 centiméternél magasabb, 90 kilogrammnál nehezebb játékosok. Nálunk legfeljebb Kocsis Ferenc, Dörök Bence és Pál Zalán felelt meg ennek a kívánalomnak, közülük is Kocsis, az Alba Volán csatára volt az egyetlen, aki megállta a helyét fizikailag is. Mi a legjobbakat vittük ki a tornára, más kérdés, ki mekkora lesz 2-3 év múlva. Ebben a korban nagyon nagy a szórás, érettség és fizikai fejlettség tekintetében is. Még egyszer mondom, nem volt azzal baj, hogy mit tudunk a hokiról, de a méretbeli különbségek döntőek voltak.

Csalódottan mondom, hogy jó pár játékostól többet vártam. Sokan azok közül, akik itt voltak, lényegesen többet tudnak a jégkorongról, mint amit bemutattak. Több éve ismerem és figyelem ezt a korosztályt, mindenkiről tudom, mire képes. Az általánosságban is elmondható, hogy mindenki többet tud annál, amit a tornán mutatott. Az okát meg kell keresni, nyilván negatív befolyást gyakorolt a hosszú szezon, a sok sérülés és betegség. De legyünk pozitívak, mert ez azt jelenti, ennél is többet tudunk. Fentiektől függetlenül az akarattal elégedett voltam, mindenki mindent megtett, de most nem jött ki több.

Váltakozó sikerű mérkőzéseket játszottunk. A végső második helyezettől 3-0-ra kaptunk ki, ez nem katasztrófa. Szlovákiától hatot kaptunk, pedig partiban voltunk, még szerintük is. Az egész tornára igaz, hogy helyzeteinket nem tudjuk kihasználni normális mértékben. Ennek oka is egyértelmű. A magyar bajnokságban egy játékosnak meccsenként hat helyzete van, ha kettőt belő, nyer a csapata, ő a sztár. Egy prágai erősségű mezőnyben jó ha egy-két lehetőség jut fejenként. Ha ezt nem lövik be a csatárok, a csapat kikap. Az ellenfelek olyan bajnokságokban játszanak, ahol minden helyzetet megbecsülnek. Ráadásul a kapott gólok hetven százaléka abból született, hogy mi adtuk oda a korongot az ellenfélnek. Ezt ők kegyetlenül kihasználták, mi nem, mert nem ehhez vagyunk szokva.

Szót kell ejteni a bíráskodásról is. Kemény játékot engedtek a játékvezetők, de nagyon jól fújtak. Addig engedték a keménységet, amíg a játék engedi. Az már ebben a korosztályban visszaüt, hogy otthon ez nem így van. Nálunk ami nagyot csattan, vagy amikor a szülők felhördülnek, érkezik a kiállítás. Itt nem így van. Ezért a mieink elbizonytalanodtak, hogy mit lehet, és mit nem. Hogy jó generáció nőjön fel, ahhoz igenis kell, hogy a bírók partnerek legyenek, egységes és jó felfogásban vezessék a meccseket, tanulják meg a játékosaink, mi az, ami kemény, de még szabályos. Ez ennek a korosztálynak az első komoly tornája volt. Ha visszaemlékszünk Pat Cortina felnőttválogatott-beli debütálására, ott is hasonló történt. Fel kell venni a nemzetközi ritmust, ami nem megy egyik pillanatról a másikra. Ez hosszú folyamat. Kint éreztük, hogy a kölyökválogatott az utolsó mérkőzésre vette fel. Bár 2-1-re kikaptunk Csehországtól, megcsináltuk a figurákat, kialakítottunk helyzeteket, nekünk állt a zászló.

A látottak alapján nagyon bizakodó vagyok, mert ezzel a generációval lesz keresnivalónk. A srácok és az edzők is mindent megtesznek az eredményesség érdekében. Azt gondolom, igazából ezzel a korosztállyal lehet pótolni a felnőttválogatottban a mai nagy öregek utáni űrt. Utolsók lettünk, de Kocsis Ferencet beválogatták az All Star Game-re, ahol Európa játszott Észak-Amerikával. Itt tényleg a világ krémje küzdött egymással. A kanadai edzők mondták, mások is befértek volna csapatunkból egyénileg, de csak egy képviselőnk volt, mert a csapat nem ért el jó eredményt. A tengerentúli szakemberek nagyon korrektek voltak, már az első mérkőzésünk után odajöttek, gratuláltak. Mondták, kikaptunk, az egy dolog, de nem gondolták volna, hogy Magyarországon ilyen utánpótlás-nevelés zajlik. Kocsis csapata egyik legjobbja volt, lőtt egy gólt, adott egy gólpasszt. Nagyon szurkolt neki az egész csapat, így mindenkinek nagy élményt adott ez a meccs is.

Tudni kell, hogy minden kölyök korú játékos pályafutása innentől kezdődik el igazán. Jó vizsga volt ez számukra, saját bőrükön érezhették, nem véletlenül magyarázzuk nekik, hogy ennél több kell, ne elégedjenek meg az eddig elértekkel. Ezt otthon egy 13 éves érthetően nem mindig érzi át, például egy sokgólos győzelem után. Rengeteget tanultunk mi, edzők, és ami szintén fontos, nemcsak a játékosok, hanem a szülők is. Új dimenzió nyílt meg előttünk. Mindenki mondta, tudja, milyen szintű tornán voltunk. Még egyszer mondom, bizakodó vagyok, mert ez a korosztály és az alatta lévők nagy számú, a korábbiaknál legalábbis lényegesen több játékossal rendelkeznek. Ott vagyunk tehát, jól csináljuk a dolgunkat, de rengeteg tanulni valónk akad. Itt már nincs idő öt másodpercig birtokolni a korongot, mert belepnek minket, mint a muslicák. Ezt otthon nem lehet gyakorolni, mert nem elég erős a mezőny. És nagyon nem mindegy, hogy négy, öt vagy harminc ilyen mérkőzés van egy évben.

Biztos vagyok abban, ha egy-két hónap múlva visszamennénk, lényegesen jobb eredményt érnénk el. Még mindig úgy látom, tíz év múlva lehetünk mi is hokinemzet. Ehhez az kell, hogy innentől kezdve kiemelten foglalkozzunk a fiatalokkal klub- és válogatott szinten egyaránt. A kölyökből kiöregedő játékosokat ugyanilyen gondosan kell kezelni jövőre, a serdülőben is. Csak akkor van értelme a munkánknak, ha folyamatosan tudjuk biztosítani ezt a srácoknak. Persze ez kegyetlen sok pénzbe kerül, de minden évben el kell jutni minél több ilyen vagy közel ilyen erősségű nemzetközi tornára.

Rendkívül komoly kapcsolatokat fogunk tudni kiépíteni ezeken az utakon. Már most csomó észak-amerikai hokiakadémia jelentkezett. A konklúzió annyi, hogy nagy örömmel várják az olyan képességű hokisokat, amilyeneket Prágába vittünk. Három-négy srácnak konkrét megkeresése is volt, akár holnap utazhatnának a tengerentúlra. Egyértelműsítették, a jövő évi tornán is örömmel látnak minket, ennél nagyobb elismerés nem is kell."

Az eredmények:

Magyarország–Toronto 1-5
Magyarország–West Coast 0-5  
Magyarország–Ak Barsz Kazany 0-3
Magyarország–Quebec 0-7
Magyarország–Svédország 0-5
Magyarország–Szlovákia 1-6
Magyarország–Kelet-Csehország 1-2