A finn jégkorong-válogatott tud ennél sokkal szebben és összeszedettebben is játszani, állapította meg FTP nevű kedves olvasónk. Akiről azt kell tudni, hogy finn, de régóta Magyarországon él. Úgy gondoltuk, megkésve is érdekes lehet közreadni beszámolóját, amelyben egyebek közt közelről megismerszik Janne Ninimaa világbajnok is.

Minden, amit leírok, teljesen szubjektív. Érdekességét az adhatja, hogy egy vagyok azon kevés finn drukker közül, akik mind a két mérkőzésen kint voltak.

Már több mint húsz éve eltántoríthatatlan szurkolója vagyok a finn jégkorongcsapatnak. Volt idő, amikor rádión hallgattuk a közvetítéseket, sőt előfordult, hogy a szomszéd településre utaztunk vb-közvetítést nézni kivetítőn, mert nálunk nem volt senkinek előfizetése. Régi idők. Már akkor vártam, hátha egyszer találkozik a finn és a magyar válogatott. Eljött az idő, egész héten nem is tudtam másra koncentrálni, csak a közelgő összecsapásokra. Aztán egyszer csak csütörtök lett.

Első körben hadd emeljem ki azt a fantasztikus hangulatot, amit a magyar szurkolótábor teremtett. Nem sokan voltunk finn mezben – és bár volt egyfajta "kisebbségi" érzésem –, mégsem éreztem ellenségesnek a szurkolókat. Senki sem tett rosszalló megjegyzést, nem vetett ránk sanda pillantást, barátságosan telt a meccs. Amikor a finn csapat gólt szerzett, és öten felugrottunk, nem volt senki, aki ránk szólt volna. Köszönet érte. Magyar gólnál egyszer lógattak be elém nemzetiszín zászlót, de ennyi belefér.

Az első mérkőzés után keserű szájízzel távoztam. Kissé csalódtam a régi kedvencekben: sokkal jobb, szebb jégkorongot vártam tőlük, akik mindenkor motiváltak, küzdenek a győzelemért. Megsértve éreztem magam, hiszen a kedvenceim nem adtak bele mindent. Bár nem írom le szívesen, de az alulmotivált honfitársaimmal szemben bizonyítani akaró magyar válogatott megérdemelte a győzelmét. Igaz, hogy finnjeim jobban, szebben, gyorsabban korcsolyáztak, de az akarat hiányzott. És a magyar kapus sokkal jobb volt.

Pénteken abban a megtiszteltetésben volt részben, hogy három közeli barátommal mi vihettük el Miskolcra a világbajnok Janne Niinimaa-t. Janne annyira barátságos és beszédes, amennyire azt egy finn jégkorongozótól elvárhatjuk. Péntek óta tudom, hogy mindig is ő volt a legjobb finn, még akkor is, amikor nem játszott, vagy amikor miatta kaptunk ki az oroszoktól Salt Lake Cityben. Elmesélte, hogy Káposztásmegyeren edzett minden nap, olykor egyedül. Mondta, hogy a finn játékosok hangulatát a csütörtöki mérkőzés után leginkább a "szégyen" szóval lehetett leírni. Mindenki érezte, hogy amit nyújtott, nem méltó a világ egyik legerősebb válogatotthoz. Arról is mesélt, hogy a mostani válogatottból nagyjából 4-5 játékost láthatunk viszont Svájcban. Ami a legnagyobb meglepetést okozta: Herald Tribune-t olvasott.Eddig azt hittem, a jégkorongozók nem törődnek olyan száraz dolgokkal, mint világgazdaság és a politika.

A miskolci mérkőzés hasonló hangulatban telt, mint a budapesti, legalábbis a második harmad elejéig. Az összecsapás végére elhalkult a magyar szurkolótábor, volt, amikor a ria-ria csak azért tört elő, hogy elnyomja a négyfős "Suomi, Suomi" skandálást. Bár a második finn gól ünneplése közepette megdobtak egy kidurrantott tapspálcikával, egyéb összetűzésünk nem volt a drukkerekkel. A mérkőzés sokkal jobb és szebb volt a csütörtökinél, de továbbra is azt tartom, összeszedettebben kell játszania a válogatottunknak. Nem lehet, hogy egy sor lövi az összes gólt, és a többiek bekkelnek.

A vidéki meccsen két igazán bántó momentum volt: a biztonságiak ellenszenvesen adták tudtunkra, hogy nem lehet kimennünk az autónkhoz a szünetben, és nem tudták, hol van a mellékhelység. És sajnáltuk, hogy nem nyertünk jobban, mint két éve a svédek.

Kissé csalódott voltam a finneket elnézve. A csapat tud ennél jobban és szebben, összeszedettebben és taktikusabban is játszani. Már akkor reméltem, Svájc ellen alaposan
összeszedik magukat. Megtörtént.