Kassainak lenni jó, az biztos. Van egy kiváló csapatuk és egy 8500-as csarnokuk, amelyet szinte minden meccsen teleülnek. És akkora a hangulat, hogy arra nincs szó. Kassainak lenni még akkor is jó, ha nem bajnok a csapat.

Gondoltunk egyet F. Kapus kollégával, és azt mondtuk, megnézzük, milyen, amikor szlovák döntőt játszik a HC Kosice. A sorozat harmadik meccsét szemeltük ki, múlt pénteken játszották, előtte 2-0-ra vezetett a Slovan Bratislava. Azért választottuk Kassát, mert a Slovan csarnoka régi, jártunk is ott, a blog előtti ősidőkben. A HCK-é viszont szinte vadonatúj, és még nem láttuk közelről. Útnak indultunk tehát.

Külön érdekes, hogy ez a közepesen nagy kelet-szlovákiai város milyen közel van Budapesthez, pláne december óta, nincs határ, az ember átgurul a letört sorompók és a rotható-rozsdásodó bódék között, és heuréka. Pécsre nem lehet két és fél óra alatt eljutni. Menni kell máskor is, nem kérdés.

A Steel Arena két éve épült, előtte szakadt, 2500-as jégcsarnokban vitézkedtek a fiúk. Azonban gondolt egyet a US Steel tulajdonát képező vasmű, és felhúzta Kelet-Európa talán legszebb jeges objektumát. Amely kívülről sem apró, noha háromszor kisebbnek látszik, mint a Papp László Sportaréna. Ám belülről megdöbbentően impozáns. Gyönyörű, és kész. Funkcionálisan is rendben van, nincsenek kihasználatlan terek, minden sarkából be lehet látni a pályát, és a büfékben-folyosókon éppen annyi helyen csapolják a sört, hogy ne kelljen sorba állni.

Rengeteget számít a környezet. A Steel Arenába jó meccsre menni, és a nép özönlik. Evidens, hogy a rájátszásban minden esemény telt házas, de hatezer feletti átlagot hoztak szezon közben is. Családi program HCK-zni, sok a gyerek, sok a nő. A beengedés gördül, mint a karikacsapás. Húsz perccel a start előtt nem lehettek többen a szektorokban ezernél, a kezdéskor már nem láttunk üres székeket.

A hangulat pedig frenetikus. A felvezetés amerikai, a hangulatfelelős hangol keveset, kijön a vendégcsapat, nem bántják különösebben, látványos klip pereg a kivetítőn, vasműves motívumokkal, egyenként bekorcsolyáznak a hazaiak, hangrobbanás, szikraeső, minden, ami a cirkuszhoz kell. Eufória. És az eufória játék közben csak fokozódik. Végig üvölt, tapsol, dübörög a publikum. Spilárék mennek, rohannak, hajtanak, nincs megállás, képtelenség lazsálni.

Mindezt akkor, amikor semmi sem sikerül. Hiába lövöldöznek a hazaiak minden szögből, gólig nem jutnak. Az ellenfél talál egyet, a végén lekorcsolyázik a hazai kapus – időkérés után nem jön vissza, nem várják meg, kié a korong a buli után –, sokáig úgy néz ki, meg lehet az egyenlítés, de egy eladott pakk, és kampec, 0-2. Berepül néhány doboz és flakon, nem vészes. A tábor a duda után sem hagyja abba a kedvencek éltetését.

Régen, amikor szerettem a futballt, a Südtribünéről néztem egy Borussia Dortmund–Ajax Amsterdam Bajnokok Ligája-negyeddöntőt. A németek 2-0-ra kikaptak, hamar kiderült, nincs esélyük. A tábor mégis végig ünnepelte őket, azt kántálta, sebaj, majd jövőre. Tudták, hogy megint ott lesznek. Egy évvel később megnyerték a BL-t.

Nyilván a kassaiak is tudnak egy-két dolgot egy-két dologról. A negyedik meccset hozták szombaton, 4-0-ra, és ha bírnak, ma este visszajöhetnek Pozsonyban. De ha nem, jön a a 2008/09-es évad. Amelyben már nemcsak zseniálisan hajtós-technikás szlovák bajnokikat, hanem világszínvonalú Bajnokok Ligája-csatákat is nézhetnek világszínvonalú csarnokukban. Kelet-Közép-Európa mélyén. Mondtam, hogy jó kassainak lenni.