Jó hírünk van: érdemes. Ezért ne kíméljük magunkat az öltöztetés megannyi nyűgétől, a rengeteg utazástól, a szűk öltöző (hogy finomak legyünk) állott szagától, a pályaszéli fagyoskodástól, a nem olcsó felszerelések beszerzésétől, egyszóval, semmitől.

Ha nem elég, hogy gyermekünk egy fantasztikus játék részese lesz, ha nem elég, hogy játékos formában tanul meg férfiasan küzdeni, koncentrálni, csapatban mozogni, konfliktust kezelni (ki így, ki úgy), akkor vessenek egy pillantást a táblázatra, amelyet ezen az oldalon találnak. Ebből kiderül, ha valaki annyit elér, mint amit a magyarok közül ma a legmagasabb osztályban játszó 23 éves dunaújvárosi fiatalember, minden tekintetben elégedett lesz.

Van más is. Minden magyar sportot szerető elsimeri azt, amit a hokis srácok elértek. Mindenki arról beszél, hogy esélyünk van az A csoportba jutásra – pedig igazából nem sokkal több, mint labdarúgóinknak a vb-döntőbe kerülésre. De ezek a fiatalemberek elhitették velünk, hogy bármire képesek. Vas János is, Szuper Levente is – aki most ugyan nincs közel az NHL-hez, de hát tíz jó éve még neki is van. És sokan mások is.

Szupernek nem volt szerencséje. Mint ahogyan Ladányi Balázsnak és Palkovics Krisztiánnak sem. Ha ők Kanadában születnek, ezzel a tehetséggel és szorgalommal, nap mint nap olvasnánk a nevüket az ottani szaksajtóban.

Ám a helyzet javul. Amikor fent nevezettek játszani kezdtek, még nem volt tucatnyi fedett pálya az országban, nem volt sok rivális csapat. Ha ma megnézzük a legkisebbek bajnokságait, azt látjuk, a szupermini korosztályban (8 év alattiak) 11, a miniben (10 év alattiak) 14 egyesület 2-3 csapata gyakorolja a sportot. Jellemzően heti 4-5 edzésen.

Ladányiéknak nem voltak ilyen lehetőségeik. Egy Ocskay-interjúban olvastam, hogy amikor Palkoviccsal együtt elkezdtek hokizni, az edzések előtt a játékosok takarították le a szabadtéri pályát, és az időjárástól függött, jégre léphetnek-e. Közben az OB I-ben bírót vertek a kispadról (soha nem derült ki, hogy ki tette), az FTC-tábor kedvenc Mileticse hol ellenfelet csépelt, hol szurkolót, a fővárosi táborok rendre egymást verték.

Ez a közeg megváltozott, még akkor is, ha a magyar élvonal anyagi lehetőségei nem igazán jók.

Ezenközben a tíz legjobban kereső magyar sportoló közül egy minden bizonnyal jégkorongozó. Vas János a maga évi 555 ezer dollárjával (100 millió forint uszkve) többet keres, mint a világranglistán az elitbe ért teniszező, Szávay Ágnes (527 866 USD, ez hivatalos adat), többet, mint Erdei Zsolt, Kásás Tamás, Nagy László, Lékó Péter. Lehet, hogy négy-öt jegyzettebb magyar futballista előtte van, de egye fene.

Mert nem feltétlenül ez a lényeg. Nem az a legfontosabb, hogy jégkorongozóvá nevelt fiaink eltartsák majd a famíliát – mindenki úgysem lesz profi, és pláne nem lesz sztár. De a világ legjobb sportját művelhetik – és ez nagyjából elég.