"Ez a beszámoló nem csak a most befejeződött vb-ről szól, hanem az egész három év lezárásáról. Igen, mert hiszem, hogy egy korszak lezárult. A magyar női hoki elért egy olyan helyre, ahol sosem járt. De vallom, nem a csúcsra. A csúcs még messze van, most meg kell pihenni, és újult erővel új feladatokkal és új, a csúcsra törő álmokkal kell foglalkozni." Gömöri Csaba női szövetségi kapitány a megszokott módon értékelte blogunk kérésére a mögöttünk álló világeseményt. Ezúttal azonban továbbment, vissza- és előretekintett. Nem röviden, hosszan tette ezt.
"Véget ért a divízió 2/A csoportos női világbajnokság Mariborban, és ezzel véget ért a női jégkorong hosszú szezonja is. Ha az ember értékelni akarja a vb-t, nem mehet el szó nélkül az U18-as női válogatott csodája mellett sem, mert a felnőtt válogatott több mint felét is ők alkotják. Kis hazánkban mindenki tudja, hogy a fiatalok az A csoportba jutottak, megnyertek egy kvalifikációs vb-t, majd Tromsőben a divízió 1-est is, és hatalmas csodát tettek. Így nem is volt meglepetés, hogy a csapat nagyobb részét ezek a fiatalok alkották Mariborban.
Azt viszont mindenkinek tudnia kell, hogy a felnőtt mezőny azért más, nemkülönben a felnőtt vb-k hangulata és a csapatok is. Elég megnézni azt, hogy sokkal több divízió van. Öt csoportban folynak a küzdelmek, és vannak olyan nemzetek is, akik ide sem tudnak bekerülni, mert kvalifikációt kell játszaniuk. Az is fontos különbség a felnőtt vb-ken, hogy a csapatok zöme valóban felnőtt játékosokból áll, és az átlagéletkoruk 23-27 éves kor, nem pedig 18,4 év, ahogy a miénké volt. Ezeket érdemes figyelembe venni, amikor a Mariborban megnyert ezüstérmünket értékeljük.
Emellett a mi divíziónkban érdemes körbetekinteni, hogy kik is voltak az ellenfeleink. Ha ránézünk a névsorra, akkor a laikus hokiszurkolók, de még a szakemberek is azt gondolták, hogy ezek a csapatok nem a világverő hokinemzetek csapatai, de éppen ezért érdemes pár szót vesztegetni rájuk.
Észak-Korea: Csak azért szerepeltek ebben a csoportban, mert tavaly nem tudtak elmenni a vb-re anyagi okokból, és az IIHF ezért ezzel büntetett, egy osztállyal lejjebb sorolta őket, így nem esett ki a brit válogatott ide a mi csoportunkba, hanem a bivalyerős Korea lett az ellenfél. Érdemes itt elmondani, hogy a brit válogatottban is azok a fiatal U18-as játékosok szerepelnek főleg, akikkel idén találkoztunk a vb-ken, és 8-1-re, illetve 5-2-re vertük könnyedén. Észak-Korea pedig az elmúlt években végig a fölöttünk lévő divízióban lett ezüst- vagy bronz érmes. Azt hiszem, ez mindent elárul a képességeikről, a rutinjukról, a hokijukról.
Ausztrália: Tudjuk, hogy csapatsportokban az auszik nagy hangsúlyt fektetnek a női vonalra is. Foci, vízilabda, rögbi, és a hokijuk is ilyen. Évek óta folyik ugyanazzal a kanadai edzőpárossal a munka náluk, és minden vb előtt könnyedén tudnak néhány levezetésként hokizó kanadai hölgyet igazolni a csapatukba, akik hatalmas rutinnal játszanak. Tavaly egy káprázatos meccsen 1-0 ra megvertek minket, de már akkor is volt esélyünk elkapni őket.
Szlovénia: Nem kell mondanom, hogy hányszor tört borsot e kicsi, de annál szebb ország hokicsapata a magyar felnőtt válogatott orra alá is. Női vonalon tavalyig alig tudtuk megverni őket, volt egy csodacsapatuk, amelyet a Roschar, Pren, Prezej csatársor fémjelzett. Tavaly a bronzéremért 4-3-ra nyertünk hirtelen halálban ellenük. Idénre több játékosuk is abbahagyta, csak Pia Pren maradt a nagy generációból, így ők meggyengültek, de egy-egy meccs erejéig mindig nagy küzdők.
Horvátország: Tavaly hatalmas zakót kaptak (11-1), de azt is tudni kell, hogy pár éve még ők is legyőztek minket, és érmeket szereztek ebben a divízióban. A női hokijuk nem újult meg, kevés játékosuk van, és szakmailag sem fejlődtek.
Új-Zéland: Az alattunk lévő divíziót ők nyerték tavaly. Aki pedig feljut, az be akarja bizonyítani, hogy odavaló. Az sem véletlen, hogy rögtön jelentkeztek rendezőnek is, és csak egy szavazattal maradtak alul Szlovéniával szemben. A hokijuk pedig hasonló az ausztrálokéhoz.
Az ellenfelek ismerete tükrében nem volt nagyképűség kijelenteni, hogy éremért utazunk, de szeretnénk megnyerni ezt a vb-t, és feljutni a divízió 1-be. A sors szeszélye folytán a két nagy rivális ellen kellett az elején játszanunk, és úgy éreztük, ha a csúcsformát erre hegyezzük ki, akkor meglehet. És akkor itt megint meg kell állnunk, mert megint történt valami olyan, ami nem szokványos, és azt hiszem, nagyban befolyásolta a vb kimenetelét. Történt ugyanis, hogy a szombati megérkezésünk utáni szokásos, mindenkinek kötelező direktorát ülésen a koreaiak nem jelentek meg, sőt a csapatuk sem ért a helyszínre, de jelezték, úton vannak, és vasárnap estére ideérnek. Igen ám, de a mi meccsünk 16.30-ra volt kiírva, tehát akkorra, amikor ők még nem voltak a helyszínen.
Azt gondolom, a sportban nem a zöld asztalnál, hanem adott esetben a jégen kell hogy eldőljenek a fontos kérdések, de ez a helyzet azért kissé érdekes volt. Az IIHF ugyanis azt a megoldást találta ki, hogy megcseréli az első és a második játéknapot, és így addigra Észak-Korea is odaér, és minden rendben lesz így. Igen ám, de nagyon nem mindegy, ki kapja elsőre ellenfeléül azt a Koreát, amelyik két napot utazik, és a meccs előtt három órával érkezik. És ugyanígy nem mindegy, hogy másnap egy milyen minőségű meccs után kell játszani a vb legnehezebb mérkőzésén. Egyébként több ország is jelezte, hogy nem ért egyet a döntéssel, miért minket büntetnek azért, mert egy ország nem tud megérkezni időben a vb-re. A lényeg, hogy az IIHF vezetői és a szervezőbizottság az új programot kinyomtatva érkezett a szavazásra, ami így feleslegessé is vált. Hiába reklamáltunk, és az ausztrálok nem is akartak engedni ennek az új lebonyolításnak.
A véleményem az, hogy a vb-t akkor nyered meg, ha megversz mindenkit, és akkor amikor azt az ellenfelet az utadba sodorja a szél. Ezért három perc alatt átalakítottuk a rákészülést az ausztrálokra, és mindenki agyát a következő meccsre. Azért utólag valljuk be, hogy az első meccsén Észak-Korea mélyen a tudása alatt teljesített, és enerváltan, lassabban játszott. Azt már nem is mondom, hogy a házigazda Szlovénia ellen. Mára már nem izgatja ez sem a játékosokat, sem minket, legfeljebb néhány szurkolót. De azt gondolom, ha az IIHF magába néz, akkor egy fair play-díjra felterjeszti a magyar csapatot.
Az első meccsen így Ausztráliát kaptuk, magabiztos játékkal győztük le 3-0-ra. A meccsen négy kapuvasat ütöttünk. Aztán jött Észak-Korea, aki kipihenten, edzéssel a meccs előtt már felfrissülve került az utunkba, és azt kell mondjam, hogy hatalmas erőfeszítéssel és az előző napi feltérképezés után jól kidolgozott taktikával, végig uralva a meccset vezettünk ellenük. Hét perccel a vége előtt még 4-3-ra mentünk, amikor is talán a nagy koncentráció miatt néhány játékos fejben is elfáradt, és sorozatos hibákat követett el, amit ez a rutinos csapat megtorolt, és egy góllal alulmaradtunk. Viszont ne felejtsük el, amit az elején írtam. Ez egy 18,4 év átlagéletkorú csapat, amelynek 16 éves kapusa, 17 éves gólkirálya és 24 éves csapatkapitánya van. Utóbbi a legidősebb is egyben.
Ha majd mi is éveket eltöltünk ebben a mezőnyben, vagy egy kicsit feljebb, akkor egy ilyen meccset rutinosabban lecsurgatunk, és behúzzuk a győzelmet. Most talán a sors sem akarta még, hogy ezt megkapjuk, de ezért kell tovább dolgozni. Ami nagyon fontos, hogy ebből a vereségből kijőve, felállva, a következő meccset a házigazda ellen olyan magabiztosan söpörte be a csapat, hogy az elképesztő. 8-0-s győzelmet arattunk Szlovéniával szemben.
A negyedik meccsen előjött a fáradtság, és a hosszú együttlét miatt kialakult mélypont, de ennek a csapatnak ez is az ereje, hogy rossz játékkal is 6-0-ra győzte le a későbbi kieső horvátokat. Végül egy nagyon szívós, jó hokit játszó új-zélandi csapatot kaptunk. Üde színfoltjai voltak a vb-nek, hiszen meglepetésre még az éremszerzésre is volt esélyük. Mi azonban a Kiviket is megállítottuk, és szép, 5-1-es eredményt értünk el. Itt csak azt sajnáltuk, hogy találtak egy gólt, hiszen ha ez nem történik, akkor elmondhatjuk, hogy csak Észak-Korea lőtt gólt nekünk. Azonban azt hiszem, hogy hatalmas siker ez az ezüst. Sok mindenből ötösre vizsgázott a csapat. Fair playből, alázatból, fegyelemből, csapatszellemből, toleranciából, kitartásból és sorolhatnám tovább a nemes jelzőket.
A magyar csapatból került ki a legjobb csatár, azaz a gólkirály, Huszák Alexandra, a védők közt Kiss-Simon Franciska 2. lett, Trencsényi Kitti 5. A kapusaink összesen 6 gólt kaptak. A kanadai táblázaton öt magyar csatár az előkelő első 10-ben volt. De voltak olyanok, akiknek nem lehet lemérni pontokban a munkáját, a jégen Szlaby Gyöngyi végig betegen hokizott, parádésan, vagy Németh Bernadett, aki hiba nélkül játszotta végig a meccseket, de az összes játékos előtt megemelem a kalapom, és leborulok előttük, mert aki ezt a szezont, a három vb-t, a sok-sok meccset, edzőtábort végigcsinálta, azt maximálisan respektálom. Mindeközben vannak, akik érettségiznek idén, és kitűnő tanulók, ami megint csak nem egyszerű történet.
Amikor idestova 3 éve a csapat mellé kineveztek, talán hittem sok szép pillanatban és sikerben. Vissza lehet keresni a nyilatkozatokat, sokan balgának tartottak, hogy bízom a női sportolókban, a női hokisokban, a sikerekben, de azt hiszem, sok hullámvölgy és hullámhegy volt ebben az időszakban, de sosem vesztettem el a bizalmamat, és éreztem, hogy a női hoki alapjában értékes és sikerre éhes. Olyan játékosokat ismertem meg, akik nem is hitték, hogy valaha világbajnokságon hokizhatnak, nemhogy egy évben hármon is. Ezeken két arany- és egy ezüstérmet szereztek. Őszinte leszek, ezt én sem hittem. De hittem abban, hogy a 2008-as miskolci vb kudarca után alig pár évvel fel lehet támasztani a magyar női hokit a poraiból, és sok sok kitartással, munkával elérhetünk valamit, amiből minden sportoló, hokis, de akár minden magyar ember is tud meríteni. Azt hiszem, ez sikerült.
Sikerült, pedig mindig volt buktató benne, sokan segítették, és voltak, akik nem ezt a három évet, de aki segítette, annak köszönjük, aki nem, annak pedig azért, mert erőt adott a folytatáshoz, és minden olyan pillanatban, amikor meghátráltunk volna vagy feladjuk, akkor ők adták a plusz erőt, és a csak azért is tovább lendítette a stábot és a játékosokat is.
Azt hiszem, mindenki érezheti, hogy ez a beszámoló nem csak a most befejeződött vb-ről szól, hanem az egész három év lezárásáról. Igen, mert hiszem, hogy egy korszak lezárult. A magyar női hoki elért egy olyan helyre, ahol sosem járt. De vallom, nem a csúcsra. A csúcs még messze van, most meg kell pihenni, és újult erővel új feladatokkal és új, a csúcsra törő álmokkal kell foglalkozni.
A felnőtt csapat olimpiai előselejtezőn indul ősszel. Aztán 2013-ban a vb-n ki fogja harcolni az aranyat, és feljebb lép egy csoporttal. Ebben hiszek. Közben még idén télen az ifjúsági válogatott az A csoportban játszik Kanadával és Finnországgal többek között. Nagyon bízom abban, hogy bent tudunk maradni a világelitben, a legjobb nyolc csapat között.
Úgy tűnik, játékosaink közül jó néhányan külföldi szerződést kapnak, és Kanadában vagy Svédországban tanulnak tovább hokizni. Ez pedig annak a programnak az eredménye, amit három éve kitaláltunk néhányan közösen. És persze a kluboké, ahol ezek a lányok hokiznak, ahol kiváló edzőik vannak, és a szüleiknek is nagyon nagy köszönet jár, akik vállalják az áldozatokat.
Ez egy hatalmas család munkájának az eredménye, mindenkinek köszönöm, hogy velük dolgoztam. Buzás Norbertnek, aki az egyik legjobb edző kis hazánkban, vagy Medgyes Lászlónak, aki olyan szintre emelte a felszerelésmenedzseri munkát, amit nehéz felülmúlni, de sokat köszönhetek a csapatvezetőknek, akik mindenben lesték a kívánságaimat, és sorolhatnám napestig.
Lezárult egy korszak, és kezdődik egy új majd a nyáron. Hogy ebben milyen szerepet vállalok, majd az idő megmondja. Hiszem, hogy időnként minden csapatnak meg kell újulnia, a környezetének és mindennek, mert akkor tud még nagyobb eredményt elérni. Ha úgy érzem, hogy tudok tenni még ezért a csapatért, akkor azt kell választanom, ha pedig nem, akkor máshogyan segítem majd a csapat csúcsra jutását. Mert ezeknek a lányoknak ott van a helyük."
