"Nagy dolog, hogy amit a világbajnokság előtt reméltem és mondtam, azt teljesítettük: nem úgy kellett lejönnünk a jégről, mint tavaly Ljubljanában. Szoros mérkőzésen nem sikerült feljutnunk. Mindent megtettünk a győzelemért, ott hagytuk a jégen a szívünket, a lelkünket, de nem jött össze. Van ilyen is." Ladányi Balázs, a torna pontkirálya elemez.
"Nem kétséges, hogy az olasz jégkorong jobb a magyarnál, de nem biztos, hogy szombat este jobbak voltak nálunk. A vb előtt azt mondtam volna, 60-40%-ban ők az esélyesebbek a múltjuk és a lehetőségeik miatt. Ma már azt mondanám 55-45% ez az arány, közelebb kerültünk hozzájuk. Egyre közelítünk azokhoz, akik ingáznak az A csoport és a divízió 1 között, az olaszok is sokkal kevésbé vannak előttünk, mint voltak a 2008-as rigai olimpiai selejtezőn. Ők hosszú A csoportos tapasztalattal rendelkeznek, mi egyszer voltunk fent. De ez nem látszott szombaton.
Amíg először a hokitörténelemben fel nem jutottunk, senki sem adott esélyt nekünk erre, de legalábbis nem sokat. De az akaratunk, a tudásunk és az óriási szerencsénk elég volt ahhoz, hogy megverjük a velünk azonos szinten lévő japánokat és a jóval tapasztaltabb és jobb játékosokból álló ukránokat. Most már ott tartunk, hogy sokkal kisebb szerencse kellene ehhez. Ez sport, és mindig szükség van a szerencsére is, az A csoportos vb-t is legtöbbször a szerencsésebb csapat nyeri. Persze tudjuk, ez nem jön magától, mégis úgy hiszem, szombaton sokat tettünk azért, hogy mellénk álljon. Mégsem így lett, ez van, elfogadjuk, hogy így történt. Hamar felálltunk az első tíz perc rémálma után, volt erőnk egyenlíteni, visszajöttünk a mérkőzésbe. Az igazán bosszantó, hogy az 1-3-as első harmadban sem éreztem, hogy játékban jobbak lettek volna, utána pedig inkább mi domináltunk. Én is nagy sanszot éreztem a harmadik harmad közepén arra, hogy megszerezzük a vezetést, talán el is fáradt az ellenfelünk, közel álltunk ehhez, de nem sikerült gólt lőnünk akkor.
Senki nem tudja, mit jelent nekünk, hogy egy ilyen döntőn elszenvedett vereség után egy ilyen nézőközönség így ünnepel minket, és úgy tudunk lejönni a jégről, ahogy szombaton. Ezt csak az tudja, aki ott van a jégen. Amíg egy előadás után ilyen a közönség részéről a fogadtatás, addig azt gondolom, ez valószínűleg a jobb előadások közé tartozott. Ennél nem kell nagyobb elismerés. Nagyon jóleső érzés, hogy azóta is csak gratulációkat kapunk, mindenki elégedett volt azzal, ahogy szombat este játszottunk.
De az is biztos, hogy nagyon sokat dolgozott a csapat, hogy így szeressenek minket a nézők. Fantasztikus érzés volt az is, hogy decemberben gyakorlatilag kiárusították a jegyeket néhány nap alatt. Telt ház előtt játszottuk az összes mérkőzésünket, nem sok olyan világbajnokság van, ahol ez így lenne. Lehet, hogy utoljára volt ilyen rendszerű a vb lebonyolítása, és valószínű, hogy még egyszer az életben nem lesz ekkora esélyünk, ezért bántó, hogy elbuktunk. Nem mondom, hogy többet nem lesz sanszunk az A csoportba kerülni, de az is benne van a pakliban, hogy soha nem fog sikerülni a feljutás. 2008-ban összejött, de látni kell, kis ország vagyunk, gyenge háttérrel, véges lehetőségekkel. Bár a válogatottnál nem lehet panaszunk, nem érzünk hiányt semmiben, biztosítottak a körülmények, az év nagy részében vannak hiányosságok a zavartalan munka területén.
Mindenképpen pozitív, hogy jó irányba haladunk a fiatalítás terén. Szinte minden fiatal, aki a válogatotthoz került tavaly és idén, nemcsak a használható kategóriába sorolható, hanem annál jóval jobbak. Tavaly még szó sem volt Bartalis Istvánról, most már a vb előtt borítékolható volt, hogy ott a helye a vb-csapatban, amit aztán be is bizonyított. Őt most láttam először, az edzőtáborban mutatkoztunk be egymásnak. Itt volt velünk Galanisz Nikandrosz, Hegyi Ádám, Pozsgai Tamás, Kóger Dániel, Magosi Bálint, Sofron István, mindannyian húzták a csapat szekerét, felnőttek a feladathoz. Rajtuk kívül is vannak néhányan, akik hamarosan alkalmasak lehetnek erre a feladatra. Most látom azt, amit tavaly még nem, hogy a fiatalok igenis kezdenek feljönni erre a szintre, ami a divízió 1 elejéhez kell. Egyáltalán nem olyan kilátástalan a jövő, mint amilyennek néhány éve látszhatott. Így együtt, rutinosabb és fiatalabb játékosok olyan vb-döntőt játszottunk Olaszországgal, amilyennek egy vb-döntőnek lennie kell. Ez nagy dolog.
Azt mondom viszont továbbra is, hogy a fiataloknak magasabb szinten kell versenyezniük a további fejlődésük érdekében. El kell kezdeniük kifelé kacsingatni, követni kell Bartalis István példáját, aki bebizonyította Svédországban, hogy magyar fiatal is kaphat profi szerződést. De egyáltalán nemcsak Svédországban lehet gondolkodni. Saját tapasztalatból tudom, hogy a francia bajnokságba is érdemes menni. Az a lényeg, hogy a bajnokság tempója olyan legyen, ami közelíti az A csoport végét. Azt kell mondani sajnos, hogy a magyar OB I.-nél magasabb korcsolyázósebességre, gyorsabb játékra van szükség, ráadásul rendszeresen, hetente több mérkőzésen. Ezek a fiatalok hamar megtanulnák felvenni a tempót. Például Luciano Basile a Brianconnál addig korcsolyázna utánuk és kiabálná a fülükbe, hogy korcsolyázz még gyorsabban, erősebben, míg maguktól nem csinálnák a megfelelő ritmusban. Olyan edzőkre van szükségük, akik minden pillanatban sulykolják, hogy mit kell csinálniuk.
De természetesen az a fontos, hogy ez nekik is fontos legyen. Tisztában kell lenniük azzal, hogy csak akkor tudnak előrébb lépni, ha ezért mindent megtesznek. 35 éves vagyok, elég rutinosnak számítok. Csak a magammal szembeni igényességen múlik, hogy milyen edzésmunkát végzek. Nagyon fontos, hogy ne verje át magát az ember. Simán le tudok úgy edzeni heteket, hogy az edző nem veszi észre, hogy nem teljes erőbedobással edzek. De én magam érzem, hogy van még bennem, menne még több is. Az a fontos, hogy úgy jöjjek le az edzések után, hogy szinte beledöglöttem a munkába. Mert mérkőzésen csak ebből tudok építkezni. És ezt is sokszor elmondtam már, de erre tényleg csak néhány éve jöttem rá, amikor Brianconba kerültem.
Hogy mennyi idő kell a játékosoknak ahhoz, hogy a kudarcot feldolgozzák? Ezt nem lehet tudni. Valószínűleg a játékosok többsége azzal, hogy egy hosszú, kemény szezon után teljes érthetően és jogosan szombat éjszaka jól elázott, túltette magát az eseményeken, és már arra gondol, 2012-ben mit csináljunk még jobban. Ez a helyes út.
De ezzel kapcsolatban azt is nagyon fontos megjegyezni, hogy nemcsak a vereséget, a győzelmet is tudni kell feldolgozni. Aki nem tudja helyretenni ezeket az élményeket, akinek például az A csoportba jutás után egy év kell ahhoz, hogy rájöjjön, még nem ért el semmit, az előbb-utóbb meg fog lepődni. Attól, hogy egyszer sikerült negnyerni két fontos meccset, még továbbra is dolgozni kell. Az ünneplés helyett is, és akkor újra a csapatban lehet az ember helye. Idén láttuk, már a magyar válogatottság sem garantált senkinek, ilyen a sport, a versenyhelyzet jót tesz. 20 évesen én is átestem azon, hogy volt egy nagyon jó szezonom, gólkirály lettem, az év játékosa, bajnok, azt hittem, én vagyok a király. Ezért a következő évem semmit sem ért. Persze jöttek a gólok, a pontok, de éreztem belül, hogy nagyon kevés, amit nyújtok. Ezt akkor megtehettem, mert nem volt konkurencia, de idén láttuk, hogy már igenis van olyan, aki a másik helyére lép.
De visszatérve az eredeti kérdéshez, én könnyen túlteszem magam a vereségeken és a kudarcokon, de úgy érzem, a sikert is jól dolgozom fel, ez is mindig egyre több és keményebb munkára sarkall. Most sincs vége a világnak, remélem, nem az volt az utolsó mérkőzésem, és remélem, nem ez volt az utolsó telt házas találkozóm hazai pályán a válogatottban.
Ha nagy sikert érsz el, vagy volt egy jó szezonod, akkor a következő szezonod kicsit nehezebb lesz, mert onnan kezdve viszed magaddal azt a terhet is, amit az előző évben sikerült megvalósítani, az már elvárássá válik. De én sosem voltam izgulós. Egyszer Brianconban lábsérülés miatt hat hétig rehabilitáción vettem részt. Már nagyon hiányzott a játék, kértem az edzőnket, Luciano Basilét, hadd üljek le a padra, szeretnék újra mezben meccset nézni. A Grenoble-lal játszottunk, és büntetőre került sor. Basile rám nézett, és kérdezte, viszem-e a büntetőt. Egy percet nem tudtam játszani, jó esetben is ötvenszázalékos volt a lábam, de azt mondtam neki, igen, miért ne. Odaálltam, belőttem. Sok játékos túlizgulja ezt is, de én sose tettem, hiszen ez nem olyan helyzet, amit muszáj belőni. Ez nem 11-es a fociban, nem üres kapu három méterről. Ha kihagyod, nem történik semmi, mindig így gondoltam. Igyekeztem mindig belőni a büntetőket, de nem aggasztott, hogy ha kihagytam.
A formaidőzítés jó volt az idén, jó erőben voltunk mindannyian, nem éreztem úgy, hogy bármi probléma lett volna. A döntőn is jól mentek a lábak. Most elkezdek levezetni, ami nagyon fontos minden szezon után. Aztán a szokásos módon korán megkezdem a felkészülést a következő szezonra. A szerződésem lejárt a Fehérvárnál, hogy hol kezdem a 2011/12-es szezont, azt meglátjuk. Bízom benne, lesz olyan csapat jövőre is, ahol számítanak a játékomra.
A magyar jégkorong szempontjából nagyon nehéz kérdés, hogyan tovább, és nem is tudom az igazi választ. Még egy EBEL-csapat nagyot dobhatna az ország jégkorongsportján. A válogatott szempontjából is jó és fontos lenne, mert még egy csapatnyi játékos venne részt szezononként 54 megfelelő színvonalú mérkőzésen. Ez maximálisan segítené a fejlődést, de akkor legalábbis egy ideig nem lenne értékelhető magyar bajnokság. Játékosokból talán már össze tudna a magyar jégkorong egy második EBEL-csapatot hozni, persze nagyon sok pénz kell ehhez, de két-három sornyi magyar hokist össze lehetne rakni egysornyi jó légióssal. Persze kéne legalább 20-25 meccs, mire belerázódnának az EBEL-be. De finanszírozásilag elég rossz a helyzet, nem lehet tudni, mi lesz a budapesti csapatokkal. Nagyjából biztos, hogy van a Dab, a Miskolc és a Fehérvár-farm, de ahogy hallom, mindenhol komolyak a nehézségek. Az biztos, hogy további pénzek bevonása nélkül nemigen lehet előrébb lépni."
