Indulásunk óta úgy gondoljuk, a posztjaink alatti kommentek munkásságunk szerves részei, ezért is van, hogy bár kesztyűs kézzel, de irtjuk a durván ide nem illő tartalmakat. A Fehérvár EBEL-szereplése kapcsán nagyon sok probléma halmozódott fel az olvasói vélemények vonalán egy-két hét alatt, amivel immár foglalkoznunk kell. Persze nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a kommentekből kirajzolódó képet egyszersmind többségi véleménynek tekintsük, de már az előző mérkőzés után is eljutottunk az íráshatárig. A Klagenfurt legyőzése utáni alaphangulat aztán végképp cselekvésre késztetett. Íme se nem szent, se nem sérthetetlen véleményünk a kialakult helyzetről.

A múlt szezon végén pótolhatatlan veszteséget szenvedett az Alba Volán és a magyar jégkorong. Nyáron aztán soha nem látott mértékben erősödött meg a csapat magyar játékosállománya, ám a légiósok Európa élországainak másodosztályából érkeztek. A felkészülés sikerei ráerősítettek a szurkolók várakozásaira: reszkess, EBEL, jövünk!

Némileg szem elől tévesztődött, hogy nem az EBEL-győzelem a cél, hanem a rájátszás, azaz kimondva-kimondatlanul a 8. hely. Ez a klubvezetés terve, ez lehet a reális elvárás, semmi más. Öt forduló után ott tartunk, hogy mindenki rájött, ez a szezon sem lesz diadalmenet. Öt forduló után vannak jó és rossz tapasztalatok, de az edzők által felállított rövid távú cél, a hat meccs, hat pont is elérhető még. A jégkorong Mohácsa tehát még messze van, ennek ellenére sokan már annak sem tudnak örülni, ha nyer a csapat. Pedig annak feltétel nélkül örülni kell. A kritikának is helye van, persze, de az még sincs jól, hogy amikor jó, az ellenfélénél jobb játékkal veszítenek Palkovicsék, akkor az a lényeg, hogy veszítettek, amikor meg nyertek, akkor az, hogy nem játszottak jól.

Leegyszerűsítve hatféle típusú mérkőzés létezik:
– az ellenfélnél jobb játékkal nyer a csapatunk
– az ellenfélnél jobb játékkal veszít a csapatunk
– az ellenfélnél rosszabb játékkal nyer csapatunk
– az ellenfélnél rosszabb játékkal veszít csapatunk
– nagyjából egyforma játék mellett nyer csapatunk
– nagyjából egyforma játék mellett veszít csapatunk

Az EBEL 54 meccses alapszakasza elég lesz ahhoz, hogy mindegyik fajtában legyen részünk. Mi több, az eddigi öt meccs alapján is kellően sokat tapasztaltunk ez ügyben. Hogy e tekintetben mennyire nincs folytonosság a mérkőzések között, az abból is látszik, hogy az utóbbi négy Fehérvár-csata négy különböző kategóriába sorolható.

Tudomásul kell venni, meg kell emészteni, fel kell fogni, hogy a magyar jégkorong jelen generációja eljutott teljesítőképessége határáig. És bár a múltban néhányszor annál is tovább ment, nem lehet állandóan ezt várni tőle. Bátran mondjuk ki, amit látunk is minden héten, az EBEL-csapatok nagy része jobb, mint a Sapa Fehérvár AV 19. Szeretnénk, ha nem így lenne, de mit tegyünk, ha egyértelműen ez a helyzet. Ezért van, hogy csak akkor nyerhet a magyar bajnok, ha megfeszül, és emellett sok körülmény és még a szerencse is mellette áll. Amiért persze kőkeményen meg kell harcolni, mint például kedden tették Vas Jánosék. Nem láttam az összes Fehérvár-meccset, de nem volt pillanat, amikor azt éreztem volna, hogy nem hajtanak a magyar csapat játékosai. Tették dolgukat.

Jobbak az ellenfelek, elsősorban azért, mert jobb húzójátékosok alkotják a kereteiket. De míg másoknál ezek a húzóemberek csak kis részben hazaiak, Székesfehérváron magyarok. Ez nyilván nem hazafias vállalás Ocskay Gáborék részéről, vagy nem elsősorban az, hanem az anyagi korlátok manifesztálódása.

A Klagenfurtban több olyan légiós játszott kedden, akik több száz, esetenként 4-500 NHL-mérkőzés tapasztalatával érkeztek ide. Ezt ne tekintsük pusztán száraz ténynek, elemezzük röviden, mit jelent ez. Ha valaki ennyiszer lépett jégre a világ legjobb ligájában, az nagyon tud hokizni. Az a játékos több százezer kanadai honfitársát és a világ egyéb részeiről származó jó néhány tízezer jégkorongozót legyőzte a nagy álomért folytatott harcban. Erősebbnek, jobbnak találtatott szinte mindenkinél, ha bőven számoljuk, akkor is a hokisok felső egy százalékába tartozik. Az ilyen játékos harmincon felül, Európába szerződve is kiemelkedő tudású.

Márpedig EBEL-beli ellenfeleink Brownokkal, Craigekkel vannak teletűzdelve. Persze nem kell állandóan arra hivatkozni, hogy legalább háromszor annyi pénzből gazdálkodnak a többiek, nem is teszik ezt a játékosok egy-egy vereség után – és jól teszik. De a szurkoló sem tévesztheti ezt szem elől, amikor jogosnak vélt kritikáját megfogalmazza. És azt sem feledheti, mennyire hasznos, hogy a magyar bajnoknál túlnyomórészt magyar jégkorongozók vannak jégen, mert érdemes lenne kiszámolni, az osztrák bajnokcsapatban hány percet töltött jégen osztrák játékos mondjuk az utolsó 25 percben.

Igen, ezek mellett a játékosok mellett Tokaji Viktor kicsi, Horváth András lassú, Benk András nem lő gólokat, és még folytathatnánk, az utóbbi két hétben mindenkire jutott jelző. Ámde mondjuk ki akkor azt is, nem a felsoroltak, valamint a most fel nem soroltak tehetnek arról, hogy ezzel együtt is ők a legjobb magyar játékosok. Arról viszont igenis tehetnek, hogy a legjobbakká lettek, ezért rengeteget tettek és áldoztak, ezért megbecsülés illeti őket akkor is, ha náluk jobb játékosokkal kell küzdeniük. Kiváltképp akkor, ha mindezt sikerrel teszik, mert vagy jobban játszanak, vagy nyernek. Eddig jutottak, mert eddig juthattak. De ezt már számtalanszor átbeszéltük.

Ne keressük állandóan az igazságot, mert akkor hosszú távon szomorú emberekké válunk. Gondoljunk inkább arra, amiben szerencsésnek vallhatjuk magunkat. Én például örülök annak, hogy ilyen szintű jégkorongot láthatok rendszeresen hazámban, és annak is, hogy látom a fejlődési potenciált. Ráadásul az alapszakaszból is van még 49 meccs.