Miletics Csaba egy korszak ikonja volt. A legkeményebb hokis körül mindig történt valami, jelenléte garanciát jelentett a balhéra. Az "Üss, Mile, üss!" rigmus kitörölhetetlenné vált a magyar hokitörténelemből. 1981 és 1995 között játszott az FTC felnőttcsapatában, hétszeres bajnok, közel százszoros válogatott. 48 éves. Megírjuk jól, mi van vele.

Az egykori loboncos védőből divatmagazin-szereplőre emlékeztető, komoly üzletember lett. Névjegykártyáján ez áll: pénzügyi tervező, AXA Személyes Pénzügyek Tanácsadó Kft., Integrált Pénzügyi Szolgáltatások Igazgatóság. Prospektusokban szerepel, terméket, szolgáltatást hirdetnek vele. A beszélgetést a régmúltnál kezdtük.

11 éves volt, amikor lement a műjégre korcsolyázni. Úgy emlékszik, nem is tudott igazán arról, hogy van egy sportág, amit jégkorongnak hívnak. "Csak azért mentem korizni, mert az általános iskolás haverok közül sokan oda jártak, gondoltam, megnézem, milyen a hely. Fél év múlva egyedül engem igazolt le a KSI." Előtte is sportolt, jó fizikai alapjai voltak. Hat évig úszott, aztán az Újpesti Dózsában atletizált. "A magasugrás és a gátfutás ment a legjobban."

Akkoriban civilben is verekedős srác volt. "Nem véletlenül keveredtem a hokipályára, vonzott az agresszió kiélésének a lehetősége, az erőszakosság. Sokáig ilyen voltam." Az utánpótláscsapatból kinőve 1981-ben az FTC-be igazolt. Ma már nem emlékszik, hogyan és mikor alakult ki a híres rigmus, de kialakulásának okával tisztában van. "A bajnokság első néhány meccse alapján az edzőnk kitalált rám egy taktikát a nagy ellenfél, a Dózsa ellen. Kovács Csabát kellett agresszíven puhítanom. Feladatul kaptam, hogy idegesítsem, iktassam ki a játékból. Bevállalós voltam, imádtam a brusztolást, a küzdést, a harcias felfogásmódot. A feladatot jól megoldottam, így indult a történet, a közönség imádta ezt a stílust." Egyébként a magyar jégkorong történetét összefoglaló könyvbe, a Jéghokkiba is bekerült az "Üss, Mile, üss!" rigmus.

Magyar szinten nem emlékszik olyan játékosra, akivel ne szeretett volna bunyózni, mert félnivalója lett volna. Ezen a területen nem tartja képzettnek a magyarokat. Így volt ez akkoriban, és most is ez a helyzet, mondja. Szélig Viktor nemrég beismerte, a maiaknak semmilyen esélyük nem lenne a Miletics nevével fémjelzett korosztállyal szembeni ökölharcban. Miletics Csaba 2009-ben úgy emlékszik, nem is volt sok igazi nagy bunyója a pályán. "Kovács Csabával többször alakult ki hirig, de igazából talán csak egyszer verekedtünk. Egy-két nagyobb bunyó volt még, de az ellenfelekre nem is igazán emlékszem, talán Géczi Gáboron kívül. Dulakodás, lökdösödés persze rendszeresen volt." A sok balhé ellenére sem voltak rosszaban az újpestiekkel. "Senkire sem haragudtam, beszélő viszonyban maradtunk. Nem voltunk ellenségek, sem haragosok. Igaz, haverok sem, hiszen nem voltak közös napjaink, a válogatottban csak rövid időt töltöttünk együtt."

Ha már emlékezetes nagy bunyóiról érdeklődtünk, eszébe jutott élete talán legnagyobb verése. "A franciákkal játszottunk, a kapu mögötti sarokban lecsaptam az egyik ellenfelet. Hárman jöttek rám. Emlékszem, egy Leblanc nevű végül elkapott, fejemre húzta a mezt, rettenesen elvert. Húszszor, harmincszor találta el az arcom ököllel. És ahogy mondtam, nem sokra tartom a magyar hokisokat bunyó szempontjából. Többen ott álltak néhány méterre, és nézték, ahogy szétver a francia. A virtus mindig hiányzott a magyar hokiból. Az én időmben két játékos volt idehaza, akik keményen beleálltak a balhéba, Hegyi Zoltán és Farkas András. A többiek csak maszatoltak, néha sunyin. Nekünk hiába mondta Boróczi, a szövetségi kapitány, hogy ne avatkozzunk bele. Ha balhé volt, ott voltunk." Michel Leblanc kanadai születésű védő volt, két olimpián és több A csoportos vb-n is szerepelt, majd edzőként Farkas Andrást váltotta a Briancon kispadján.

Mileticsnek tényleg jól ment a bunyó. Még az is felmerült, hogy ökölvívó legyen. "Amikor Kovács István és Erdei Zsolt még csikó volt, akkoriban jártam le edzeni a KSI-be. Ez csak amatőr hobbiboksz volt a részemről, de imádtam. Az akkori nagyok, Füzesy Zoltán és Hranek Sándor is győzködtek, induljak el versenyeken. De már idősnek éreztem magam ahhoz, nem volt benne perspektíva, a fejemet sem akartam szétveretni."

Ez a fajta kemény hozzáállás már a múlté, ma már mások a gondolatai. "Az erőszak meg a dominancia iránti vágy háttérbe szorult az életemben, megváltoztam, más az értékítéletem, a felfogásom. A mai fejemmel már nem is tudnék úgy hokizni, mint akkoriban." A játékot 1995-ben hagyta abba, "azóta legfeljebb tízszer voltam jégen". Próbálta rávenni magát, hogy járjon le a többi öregfiúhoz hokizni, vett is két éve egy szuper korit, hogy inspirálja magát, "de csak egyszer volt a lábamon". Ennek ellenére a sport a mai napig markáns része az életének.

"A tenisz mindennapos, síelni télen rendszeresen elmegyek, a Szigeten hetente kétszer futok." A teniszpályán sokszor találkozik a régi és a mai hokisokkal. "Szajlai, Horváth Csaba, Szuper Levente, Kangyal Balázs ellen játszom, a kis Kovács Csabával többször elbeszélgettem ott." Ezzel utal arra is, hogy bár már nem űzi a hokit, a sportágtól nem szakadt el végképp. Mi több, magyar bajnoki meccsekre is jár. "Idén vagy három OB I.-es meccsen is kint voltam, jártam az Ice Centerben egy Stars-meccsen, legutóbb az UTE–FTC-t néztem meg."

Határozott véleménye van a nyolcvanas évekbeli és az aktuális jégkorong összehasonlításáról. "Rengeteget fejlődött, változott a játék, nem is lehet a két sportot összehasonlítani. Persze, hogy gyorsabb a mai hoki, mint a miénk volt. De ma már egy 512-es pendrive-on is röhögünk, mert a 4 és 8 gigás kütyük futnak, amik emellett még 60-70 funkciót ellátnak. A hoki felgyorsult, energikusabb lett. Ok-okozati összefüggés van abban, hogy ma már nem is jöhet szóba egy olyan csel, amilyen a mi korunkban még bőven belefért. Ilyen gyorsaságnál ez nem megy. Ennek is megvan a maga szépsége, de annak is megvolt. Mi az akkori feltételek és lehetőségek mellett nagyot alkottunk, ezt állítom. Ugyanúgy, mint a maiak a mai feltételek mellett. Mi 4-5 hónapot voltunk jégen, azt is szabadtéren." Bármilyen meglepő is, akkoriban napi két edzéssel készültek a mérkőzésekre a zöld-fehérek. "A szó mai értelmében profik voltunk, sportállásban dolgoztunk, pénzt kaptunk azért, amit csináltunk, ez volt a munkahelyünk. Délelőtt és délután is edzettünk. Emlékszem jól, hogy emelkedett a fizetésem. Négyezerrel kezdtem, aztán lett hatezer, nyolcezer, 1995-ben 14 ezer forint volt az utolsó keresetem. Az nem sok mindenre volt elég. Hétfőn megkaptam, keddre már el is szórakoztam."

Ezzel eljutottunk egy fontos momentumhoz. "Húsz éven keresztül átlagban heti háromszor keményen nyomtam az éjszakai életet. Az átlagban heti hármat úgy kell érteni, hogy ha egy hét kimaradt, akkor a következőn hat-hét éjszakázás következett. Szép volt, jól éreztem magam, de annak vége. Tíz éve nem iszom, vagy ha nagyritkán igen, akkor is mértékletesen."

Az élete nem csak emiatt változott meg, hanem azért is, mert akkori élettársát elkísérte egy állásinterjúra. "Így indult a pénzügyi karrierem. Akkori párom után engem is szólítottak, először ódzkodtam, de aztán rábeszéltek. Megfeleltem. Azóta kitanultam a szakmát, amiben az egyik legjobbnak tartanak az országban. Határozottan sikeres vagyok, még most, válság idején is. Állandóan fejlesztem, építem, képzem magam. Rengeteget olvasok a témában. A hétköznapi életben is szeretnék bekerülni a válogatottba."

Sikeres pénzügyes, pedig a technikumi érettségije mellé csupán egy középfokú OKJ-s tanfolyam párosul. "Az AXA-nál vagyok pénzügyi tervező. Ez egy kiemelt, összetett, kvalifikált pénzügyi terület. Biztosítási, banki és egyéb pénzügyi szférát fog át egyszerre a tevékenységünk. 1999-ben, amikor először találkoztam a témával, azt éreztem, ez egy kihasználatlan lehetőség, ami az elkövetkező években értékes szakmává válhat. Ez be is bizonyosodott. Ezek a kérdések egyre jobban és egyre fontosabb szerepet játszanak az életünkben. De hogy jó legyek, folyamatosan képeznem kell magam."

Hiába játszott vagy százszor a válogatottban, akkori még álom szintjén sem merült fel Magyarország A csoportos indulásának lehetősége. "Nem volt képben, hogy ott játsszunk egyszer az életben. De a 80-as években még sok mindenre nem gondoltunk. Csoda dolgok teremtődnek, ha csak a technikai fejlődésre gondolunk. És tíz év múlva megint csak új dolgok lesznek, amikre ma még nem is gondolunk." A televízióban nem nagyon nézi a válogatott meccseket, és nem is követi a hoki körüli dolgokat naprakészen, de ahogy említette, néha kimegy mérkőzésekre. A programválasztásban nyilván segít neki főnöke is, aki nem más, mint Szabó István, a Bp. Stars elnöke.

"Most büszke vagyok a magyar hokira, pedig sokáig nem voltam az. Különösen büszke vagyok a válogatott szurkolóira. Ilyet sehol nem hallottam még, hogy sokgólos vereségnél is megállás nélkül buzdítja egy tábor a csapatát, ez szenzációs volt. Ez azért fontos, mert a magyar sportoló gondolkodásában a lakosság közhangulata és filozófiája tükrözödik. Kedvenc példám erre, hogy mi történik akkor, ha a magyar csapat vezet az első félidőben? Ünnepli magát, nem figyel már úgy oda. És ha vesztésre áll? Szid valakit, sír, feladja a harcot. Egyszóval nem hosszú távra tervez, nem bízik magában. Ez a jégkorong-válogatottra nem igaz. Azt sajnálom, hogy a laikus nagy többség kudarcként fogja fel a svájci kiesést. Holott már az is csoda, hogy a válogatott pályára lépett az A csoportban. Kibírta a jégen a kanadaiak elleni mérkőzést, nem is beszélve a szlovákok és a fehéroroszok elleni remek játékról. Ezt mindenkinek elmondom."

Pedig a mai gerincet alkotó, a 90-es évek első felében még fiatal dunaújvárosi és székesfehérvári jégkorongozók, akik a helyükre törtek, Miletics Csabában nem hagytak mély nyomot a pályán. "Amikor abbahagytam, akkor kezdtek felnőni a felnőtt mezőnyhöz. Akkor még nem láttuk, mennyivel eredményesebbek lesznek nálunk. Nem gondoltuk, hogy így lesz, hiszen 1995-ben még bajnokok lettünk, éppen az Alba Volán ellen." Erről az eseményről videó-összefoglalót is tudunk mutatni:

Miletics állítása szerint hatalmas tévedés, hogy néhány millióból lehet csak még többet csinálni. Ezt akkor mondta el, amikor a beszélgetés során szóba került, miért nem segít a magyar hokinak. Hozzátette, még nem is gondolkodott azon, hogy egyszer a jégkoronggal foglalkozzon pénzügyi területen. Igaz, nem is keresték. Közvetlenül valószínűleg nem is tudna segíteni. "Egy olyan pénzügyi gondolkodásmódot segítek megérteni és átvenni, amiből anyagi jólétet lehet teremteni. Alapvetően minden nulláról kezdődik, az eredmény már egy manifesztáció, bizonyos dolgok végterméke. Előtte meg kell születnie a hitnek, a kitartásnak, a célnak, a tervszerűségnek, a gondolkodásmódnak. És ez nemcsak a magánéletre igaz, hanem a sportra is, mi több, mindenre. Egy olimpiai bajnok is nyolc-tíz évesen a nulláról indult. Aki a fenti kritériumoknak megfelelő, továbbá lendületes és hittel teli munkát végez, az hosszú távon pénzt, sikert teremt. Tudni kell az akadályokon átlépni, nem szabad megállni előttük. Mindig a filozofikus gondolatokból indul el az ember. Így lesz egyből száz, százból egymillió forint."

Elmúlt tízévi munkájából és viszonylagos kívülállásából következően sok mindent másképp lát, mint a tűz közelében lévők. "Ha ma egy sportvezetőt sírni hallok, azt el tudom fogadni, de nem tudok egyetérteni vele. Minden helyzetben lehet csinálni valamit. Azt kell mindenkinek tudomásul vennie, hogy minden helyzetnek magam vagyok az oka és az okozója is." Ezért gondolja azt, sokkal többet tudna adni a magyar hokinak, ha nem pénzt hozna, hanem a gyermekeket tanítaná meg a megfelelő gondolkodásmódra. "A lottófőnyeremény-nyertesek 99%-a ugyanolyan helyzetbe kerül egy idő után, mint amilyenben előtte volt. Ahogy a bölcs mondás is szól: ne halat adj, hanem taníts meg horgászni. Azt gondolom, a gyökereknél kellene elindulnunk, hogy sikeresek lehessünk. Ebben tudnék segíteni."