A magyar válogatott pont nélkül esett ki az A csoportból, még sincs okunk panaszkodni. Dühöngeni pláne nincs. Két dolgot nem szabad elfelejtenünk, amikor csapatunk teljesítményét gyorsértékeljük. Az egyik: olyan helyen jártunk, ahol eddig soha, és bár könnyűnek találtattunk, rengeteget tanultunk. A másik: a magyar jégkorong a hat vereség ellenére sem volt még soha olyan magasan, mint most. De nem ez a csúcs, leszünk ennél jobbak is. A 2010-es divízió 1-es vb-nek feljutási esélyekkel megyünk neki.

Magyarország hat mérkőzést játszott az A csoportos világbajnokságon, és valamennyit elveszítette. Háromszor buktunk szoros csatában, egyszer csak az utolsó percekben csúsztunk meg, kétszer nagyon megvertek bennünket. A hatban benne van a magyar jégkorong történetének két legnagyobb teljesítménye: azon akár vitatkozni is lehet, hogy a szlovákok elleni 3-4 vagy a fehéroroszokkal szembeni 1-3 alkalmából játszott-e akkorát a csapat, amekkorát még soha azelőtt, és egyelőre azóta sem.

A válogatott sokkal jobb formát mutatott a csoportkörben, mint a kiesés elleni harcok során. Alighanem ez is érthető: a játékosok olyan terhelésnek voltak kitéve, amilyennel eddigi pályafutásuk alatt még nem találkoztak. A nyomás nyilvánvalóan felülmúlta azt is, amivel az Alba Volán 19 hokisainak kellett szembesülniük a kedd-péntek-vasárnapi ritmusú EBEL-sorozatban. Hiszen itt nem az osztrák bajnokság legjobbjai voltak az ellenfeleink, NHL-es és KHL-es támadókkal-védőkkel kellett felvennünk a versenyt. Ha gyakran nem is sikerült, akkor is megtett mindenki mindent.

Az összes meccsünket buktuk, az összes meccsünkön az ellenfeleknél volt többet a korong, rendre lassabbak és gyengébbek voltunk. Ha az egyes összecsapások első harmadaiban futotta is kreatív megoldásokra, a harmadik felvonásokban már csak a legritkábban – leszámítva a drámai magyar–szlovákot. Ám fejlődni csak úgy lehet, ha erősebbekkel küzdünk. Csak akkor derül ki, mi hiányzik, és csak akkor látjuk, hova is kellene eljutnunk. Sok minden hiányzik, sok mindenben van mit tenni, de hogy merre fontos mennünk, azt látjuk. Meg hát látjuk azt is, hogy jó úton vagyunk.

Az, hogy most kiestünk, megítélésünk szerint nem jelent megtorpanást. Úgy gondoljuk, minden adott, hogy a fejlődés töretlen maradjon. Meglehet, a csapat összetétele nagymértékben megváltozik, de legalábbis nagyobb mértékben, mint ahogyan az elmúlt években megszokhattuk. Lesznek, akik visszavonulnak, netán olyanok is, akik lemondják a válogatottságot. Egy a lényeg: az, hogy minden korrekciót fokozatosan, okosan hajthassanak végre az arra hivatottak. Hogy megmaradjon a csapatban a rutin, és ideális arányban érkezzen mellé fiatalos lendület. Az utánpótlás eredményeit elnézve lesz kikből válogatni, lesz kikkel pótolni a legnagyobbakat is. De sietni nem kell, nem is szabad.

2010-ben ismét a divízió 1-ben játszunk, egyértelmű feljutási esélyekkel. Ahogy már régebben kiszámoltuk, várhatóan Szlovéniával, Lengyelországgal, Nagy-Britanniával, Horvátországgal és Dél-Koreával küzdhetünk. Hogy hol lesz a vb, még nem tudjuk, döntés erről is pénteken születik. Mi nem pályázunk. Legnagyobb riválisunk a hatosban a két évre lent ragadt Szlovénia lehet. Nem lesz könnyű velük, de nem leszünk kevésbé erősek, mint ők. És ha mégsem sikerülne azonnal visszakerülnünk, hát sikerül 2011-ben. Mert egészen biztos, hogy hosszú távon is számolni kell velünk.

Sokakban felvetődik, a posztjainkhoz írott kommentekben és egyebütt is, hogy a vereségek ellenére mennyire pozitív a közönség hozzáállása a jégkoronghoz. Hogy más, mint más sportok esetében. Azon túl, hogy a válogatott valamennyi tagja úgy küzd a jégen mindig, mintha az élete múlna rajta, ez azzal is magyarázható, hogy nincs olyan múlt, amihez mérni lehetne. Nincs romlás. Jégkorongban a mostani az aranycsapat.

És azt is jó érezni, hogy van ennél is feljebb. Csak dolgozni kell tovább, megállás nélkül. Összeszedetten, céltudatosan, úgy, ahogyan eddig.