Végre kiolvastam a Nemzeti Sport Jégkorszak című kiadványát. Röviden: jó, hogy ez a kiadvány van. Bővebben: egy kis savazás következik.

Nagy nehezen végigrágtam magam a Jégkorszakon. Furcsa öszvér. Nagyjából tavaly május végére készen kellett volna lennie. Éppen ma láttam Soros György friss könyvét a 2008-as hitelválság elemzéséről. Ennél gyorsabban össze lehetett volna rakni a régi Nemzeti- és Népsport-cikkekből ezt a füzetet. A félflekkes játékosinterjúkat gyorsan le lehetett zavarni, akár telefonon is. De végül is mindegy, nem rohanunk sehova. Ha hetven évet kellett várni, hogy a magyar jégkorong visszajusson az élvonalba, ez sem nagy késés.

A kiadvány koncepciója, hogy van egy omnipotens narrátor, aki mindenhol ott van: Pat Cortina fejében, az Alba Volán öltözőjében, együtt kel hajnalban Kercsó Árpáddal, buszozik Szélig Viktorral, interurbán telefonbeszélgetéseket rekonstruál, sőt ő maga Josef Voskar felszakadt szemöldöke. Néha sikerülebb ez a mindenható nézőpont, néha borzasztóan bosszantó. Főleg a dramatizálás, amikor ott kéne éreznem magam egy-egy mérkőzésen. Pattogó, rövid mondatok. Ahogy a korong repül. És mégsem? Vagy mégis! Ugyan, spori!!! Ahhoz, hogy ott érezze magát az olvasó a magyar jégkorong utóbbi húsz évében, több kéne a szerzők részéről, mint teljes hozzáférés az NS-archívumhoz. Tehetség. Forrásokkal amúgy nem sokat bíbelődnek. Hallottuk, olvastuk, láttuk, de azon túl nincs forrásmegjelölés, csak a mindent látó szem.

Budmil - For Successful Living

Sajnos a Jégkorszak ismét igazolja, hogy Magyarországon nem tudnak kiadványt szerkeszteni. Igazán akkor zavaró ez, ha úgynevezett igényes kiadványról van szó. A szerkesztő szemmel láthatóan utánanézett a trendeknek. Átlapozott egy-két The Hockey Newst, ESPN Magazint, de nem értette meg, hogy ezek mitől működnek. A képek többsége homályos, a színegyensúly esetleges. A nappaliban az asztalra dobott Jégkorszak címlapjára pillantva gyakran hittem hirtelen, hogy az egy Budmil-katalógus. A tördelés és a képszerkesztés fiatal korom Ifjúsági Magazinjait idézi. Az interjúk bézs háttérre nyomott szürke betűi olvashatatlanná teszik a szöveget. Ezért konkrétan verés járna.

Van egy alapvető gond, az összes ilyen "így jöttünk" alkotással. Az, hogy visszafelé olvasssa a történetet. Mindig minden azért történt, hogy idáig eljuthassunk. Munka, korán kelés, pofonok, fagyoskodás, bíróverés, Kercsó-Csicsó vetélkedés - mind azért volt, hogy 2009-ben ott lehessünk az A csoportos vébén. A szerzők visszafelé fűzik az oksági láncot, ahol nem igazán passzolnak a tények, ott jön egy kis kozemtika. És jön a mindent tudó narrátor, aki gyakran visszautal ebben a visszaemlékezésben, hogy ő már a hetedik oldalon tudta, hogy mi lesz a harmickettediken. Zseniális!

Így kéne kinéznie

A szerzők szerint a magyar jégkorong történetét a nyolcvanas évek óta Kercsó Árpi és Csicsó bá öntörvényű, konok menetelése és rivalizálása írja. Megbirkóznak párttitkárokkal, szocialista nagyvállalati vezetőkkel. Pénzt szereznek a tanácsról, ha kell. Megsértődnek, politikáznak, kijárnak. Mindezt azért, hogy legyen magyar hoki. Nekem a Jégkorszak legérdekesebb vonása éppen az a kirajzolódó történet, ahogyan a 70-es évek sportdiplomáciája, sportkijárása működik még ma is. Ahogyan Sárközy professzor, a kérlelhetetlen és következetes államreformer pragmatikus arcát mutatja. Ahogyan a sportdiplomáciában a turizmus kiemelt szempont, és költségtétel a szövetségnél. Hirtelen nem is értem, mitől is más a jégkorong, mint a foci. Ugyanaz a logika, csak kevesebb pénzzel. Követeket küldenek ravaszdi sportvezetők, hogy hol veres, hol narancs elnököt akasszanak le, aki kijárja nekik, ami kell. Szomorú történet ez. Szomorú, mint az országé.

A szerzők egyik legfontosabb kérdése, hogy kellettek-e Kercsó Árpád makarenkói pofonjai a div. 1-es győzelemhez. Ennyi év távlatából azért úgy tűnik, a felpofozott bajnokok többsége nem tartotta ezt elengedhetetlennek. Fehérváron, úgy látszik, ment fenyítés nélkül. És egyiküknek sem jut eszébe a saját tanítványait pofozni. Az egész visszafelé értelmezett történetből nekem az rajzolódik ki, hogy a hoki pont olyan, mint az egész magyar társadalom. Ha valami miatt jobban teljesít, az szerintem csak a játékosoknak köszönhető. A hokisokat nem érdekli ez az egész. Sokat dolgoznak, kiállnak egymásért, tisztelik a munkát, a teljesítményt. Megkapóan természetesen és alázatosan gondolkodnak. Ha valami miatt jobb a magyar hoki, mint amilyenek mi magyarok vagyunk együtt, akkor az az egészséges lelkű, a játékot rajongásig szerető sportolók miatt van. Ha szerencsénk van, ilyenek maradnak utánpótlás-nevelőként és sportvezetőként is. Megszállottságuk csendes alázatban ölt testet, nem pofozkodásban, furkálásban, primadonnaallűrökben.  Ha a mostani játékosok hozzáállását nézem, a magyar hoki múltjánál szebb lesz a jövője.

Ha pedig mi, fogyasztók odafigyelünk, akkor a sportújságírás és a sportkiadványok is magasabb színvonalúak lesznek.