Kétfős küldöttségünk végre megérkezett Quebecbe, az A csoportos világbajnokság helyszínére. Előtte bemelegítésként megtekinthettünk egy NHL-főcsoportdöntőt.

Autót béreltünk, és 36 óra leforgása alatt levezettünk kétezer kilométert. Philadelphiában jártunk, ahová a Pittsburgh látogatott. Előzményként elég annyi: úgy indultunk útnak, hogy nem volt biztos a bejutásunk. Tudtuk azt is, hogy a cseh-svéd vb-negyeddöntőt beáldozzuk az élményért, mert arra nem érhettünk volna vissza. De jó döntést hoztunk.

A philadelphiai sportkomplexumhoz fogható nem sok található ezen a világon, azt biztosra vesszük. A négy épületből álló birodalmat és használóit külön cikkben mutatjuk be nemsokára.

Észak-Amerikában az autópályák inkább többsávos autóútnak tűnnek, nincs korlát, a szembeforgalmat több tíz méter széles mező választja el egymástól. Az út minősége Kanadában a hajdanvolt M7-esére emlékeztet, az Egyesült Államokban kifogástalan. A sebességhatárt igen alacsonyan húzták meg. Kanadában 100 km/h, az USA-ban 65 mérföld/óra, ez sem sokkal több. Ez a tempó több-, esetünkben 11 órás úton nem akceptálható, ezért elfogadtuk a forgalom diktálta, kompromisszumosnak tűnő 120-as átlagot. Dél felé haladva romlottak az erkölcsök, nőtt a forgalom.

Az amerikai határon majdnem minden reménnyel felhagytunk. Félreállítottak minden egyéb országból érkezettet, és ezzel mintegy félórás tortúra vette kezdetét. Nevezhetjük kihallgatásnak is. Helyzetünket riasztás rontotta. A jelző hangra öten rohantak egy géphez, kézzel a pisztolytáskákon. Hamar kiderült, csak vaklárma volt. Egy marcona lady vakkantott valamit, a kedélyek megnyugodtak.

Keleti utazásaink tovatűnő emlékei élesedtek újra. Rengeteg pecsétet nyomtak minden okmányunkba, komor hangnemben tárgyaltak, minden pillanatban érzékeltették, sorsunk az ő kezükben van. Végezetül egy nyomtatványt illesztettek az útlevelünkbe, tűzőgéppel. Visszatérésünkkor ezt az irományt a kanadai határőr úgy távolította el paszportunkból, hogy a fél oldalt kitépte a kapoccsal együtt.

Négy órával a meccs előtt értünk a csarnokhoz, de már ezrek vártak a nagy eseményre. Voltak, akik a parkolóban görhokiztak, mások söröztek az otthonról hozott kempingszékekben sütkérezve, többen a harci színeket festették partnerük arcára.

A Philadelphiát év közben nem nagyon szerettük, agresszív – kevésbé visszafogottan fogalmazva brutális – játékuk miatt. A hazai klubvezetés a csapat pályán mutatott modorának megfelelő szlogent eszelt ki a rájátszásra. Bosszút állni most (Vengeance Now!) felirat díszelgett az eseményt hirdető transzparenseken. Hogy kin és miért, nem derült ki. A jegyvizsgálat után minden néző narancssárga pólót kapott ajándékba, amit a túlnyomó többség magára is öltött. Impozáns látványt nyújtott a húszezres csarnok narancsszínben. A pólón a felirat, Why not us? (Miért nem mi?) a mérkőzés után gúny tárgyává vált (köszönjük a kommentek közé dobott linket Lemieux-nek).

Az újságírók közé szólt az akkreditálásunk. Ismerkedtünk a hellyel, amikor egy amerikai fiatalember szólított meg minket. Elmondta, hogy egy NHL-blogot szerkeszt, és hogy tud a magyar feljutásról, gratulált is. Messzire elér Ocskayék híre, ezt megtapasztaltuk.

A találkozó előtti ceremónia óriási technikai arzenált vonultatott fel. Nagyon esztétikus, jól megkomponált tízperces műsor előzte meg a játékosok jégre lépését. Néhány jelenet fotóalbumunkban is látható (ha a nyitóképre kattintanak, képgalériát kapnak cserébe). Bevonulózeneként a Metallica Enter Sandman című számát bömbölték a hangszórók.

Jevgenyij Malkint, a Pittsburgh ászát már az elején sem szerették a philadelphiai szurkolók, még a bíróknak járónál is nagyobb füttyel illették. Minden jeleneténél hangos pfúj és fütty szólt. Hát még akkor, amikor az egyik hazai bekket kiállították róla, egy szimulálásnak vélt esés után. Az ellenszenv mértékét nem csökkentette, hogy az emberfórból gólelőny lett.

Nem is kell írni, de hihetetlenül profi minden. Sok show-elemet láttunk már máshol is, de az NHL-ben semmi sem gagyi, még az sem, ami máshol annak látszik. Tökéletes a megvalósítás. Néhány példa. A mérkőzés előtt egy helyi rendőr halálára emlékeztek. A szpíker hosszasan sorolta érdemeit, elmesélte életét, jelezte, az ő emlékének szentelik a meccset. Mindehhez a jégen és az eredményjelzőn is a szerencsétlenül járt férfi hatalmas fényképe jelent meg. A végén a húszezer ember felállva tapsolt és üvöltött legalább két percen át, szűnni nem akaróan, fülsüketítő hangerővel. Tényleg megható volt.

A harmadok között az egyik szponzor emblémás pólókat juttatott el a nézőkhöz. Ezt a jégen korcsolyázó hölgyek mindenféle speciális kilövő szerkezetekkel lőtték fel a lelátóra. Volt pólóágyú, amely a leghátsó sorokig repítette az ajándékot.

A jégkészítések során egy-egy oda vágyó helyet kapott a rolbákon, az erre a célra rendszeresített utasülésen. Onnan integettek, telefonálgattak, miközben megtudhattuk, kik ők, miért akartak mindenáron szerepelni.

Magáról a mérkőzésről írtunk egy napja. Egy megjegyzést teszünk ehhez. Még mindig nem értjük, miképpen lehet ekkora különbség két főcsoportdöntős csapat játékereje között. Crosby, Malkin, Hossa és Sykora módszeresen szívatta a Flyers bekkjeit. Akik pedig végig provokáltak, keménykedtek, de a pittsburghiek példás fegyelemmel tűrték.

Jarkko Ruutu barátunknak külön ellenszurkoló-tábora akadt az egyik kapu mögött. Cikiző transzparenseken támadták a finnt. A meccs lefújása után Ruutu eléjük korcsolyázott, szembeállt velük, kikopogott a botjával. Mások másokat bosszantottak.

A Lukoil már a spájzban van, mondhatnánk, de nem lenne igaz. Már sokkal beljebb jutott, hogy ne mondjuk, a nappaliban üldögél. Hirdetése a jégen szereplő négy között és a palánkon is több helyen díszelgett. Menet közben is elég nagy számban találkoztunk orosz tulajdonú benzinkúttal.

A helyi szokásoknak megfelelően sok vendégszurkolót nem láttunk, de az a néhány Crosby-mezes srác a végén együtt iszogatott a philadelphiaiakkal a stadion jelentős méretű sörkimérésében. Mindig mondtuk, hogy a jégkorong összehozza az embereket.