Ebben a szezonban Kevin Primeau-t, a Fehérvár vezetőedzőjét bízta meg a Magyar Jégkorong Szövetség azzal a feladattal, hogy a felnőtt válogatott szakmai munkáját irányítsa, és szövetségi kapitányként minél jobb helyezést érjen el az áprilisi világbajnokságon. A kanadai szakember úgy döntött, hogy az első félévben rendelkezésére álló hat mérkőzésre a biztos csapattagok közül keveseket válogat be, helyettük olyanoknak biztosít bizonyítási lehetőséget, akik nem tartoznak az előző halmazba, de a vb-keretbe szeretnének kerülni. A miskolci hétvégén sokan, Csíkszeredában még többen hiányoztak a teljesnek vélt válogatottból, és Magyarország hat vereséggel zárta ezt a két EIHC-tornát. Mi következik mindebből? Semmi!
Kevin Primeau és Szilassy Zoltán a válogatáskor, majd a mérkőzések folyamán is vállalta a kudarcot. Hiába nyilatkozták, hogy fontos a győzelem minden meccsen, egyértelműen látszott a mérkőzéseken, hogy csak egy cél lebeg a szemük előtt: fel akarják mérni a szóba jöhető minden játékos képességeit. Emiatt játszottunk szinte végig négy sorral, ezért szerepelt a negyedik – tehát többé-kevésbé a nyolcadik számú magyar – sor emberelőnyben és emberhátrányban is, és nem véletlenül keverték a sorösszetételeket a zavarodottságig. Nyilvánvalóan eredménycentrikusság esetén hasonló nem fordulhatna elő, és nem is fog előfordulni.
A hat óra játékidő nyilvánvalóan elegendő volt arra, hogy Primeau-ék megállapítsák a megállapítandókat. Szakmai kérdésekkel nem foglalkozunk, hiszen nem tisztünk és nem is értünk hozzá. A stáb leszűrte a tapasztalatokat, ennek remélhetően majd a világbajnokságon hasznát látjuk. Ámde néhány témát mégiscsak érintenünk kell.
Kezdjük azzal, hogy a hat vereség után – ami az olaszokkal szemben elvesztett utolsó vb-meccsel együtt zsinórban hét zakót jelent – a közhangulat borongóssá vált. Szurkolók, edzők, újságírók mondtak, írtak ezt-azt, egyaránt sötét felhőket vizionálva a magyar jégkorong ege felett, egyesek zavaros jelzőket és megfogalmazásokat használva. Ez több ok miatt is furcsa. Egyrészt eddig is tudtuk, hogy nem lesz egyszerű megtalálni a Szapporóban a válogatottat csúcsra juttató 1975–77-es generáció utódját. Mert bár vannak tehetséges fiataljaink, de hogy úgy mondjuk, ebben a pillanatban nem látszik az új Ladányi Balázs, Palkovics Krisztián, vagy hogy védőt is említsünk, Tokaji Viktor.
Ez persze gyorsan változhat. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az előbb említett példaképek még köztünk vannak, és szinte mindannyian ott lesznek Ljubljanában a világbajnokságon. Hozzájuk két év alatt találtunk jó néhány ügyes hokist határainkon belülről és túlról egyaránt. Tovább megyünk: ne adjuk fel a reményt, hogy a jó formában lévő Palkovics mégis ott lesz a világbajnokságon, és akkor a 2011-es vb-csapat néhány ponton megerősödve mégiscsak versenyképes lehet a magyar válogatott történetének egyik legnehezebb vb-jén. Ettől függetlenül természetesen az is benne lesz a lehetőségek között, hogy nem sikerül érmet szerezni Ljubljanában – mi több, az is elképzelhető, hogy a kiesés elkerüléséért küzdünk majd –, amit lehet majd kudarcként, de lehet realitásként is felfogni. Viszont nem szaladjunk előre, elég nekünk a jelen problémarendszere.
Ezen a hat meccsen szembesültünk tehát azzal, hogy a válogatottba igyekvő fiatalok és rutinosabbak jelen pillanatban mire képesek. Nagyszerű csapatteljesítményről nem beszélhetünk, de a szakemberek látták, kikre számíthatnak, és ennél nem is kell több. Sokan bírálják a kapitányt az eredménytelenség miatt. Nem kevés kritikát kap azért, mert nem játszatta a legjobbakat. De ne feledjük, akik most Kevin Primeau-t ostorozzák, mert nem a legerősebb válogatottat játszatta az utóbbi két tornán, ők voltak a leghangosabbak akkor is, amikor Pat Cortina ragaszkodott a sikereket elért keretéhez, és igen nehezen engedett be bárkit is. Mint ahogy akkor, most is jogtalan a kritika. Az edzőé a felelősség és a következmény, és mindketten jobban értenek a szakmájukhoz, mint mi együttvéve. Már csak ezért is érdemes bízni bennük.
Vannak olyanok is, akik utólag előre látták, hogy ez lesz a vége ennek a válogatási rendszernek. Az ilyen esetek elkerülése érdekében érdemes megtekinteni, mire ment egy a mostanihoz meglehetősen hasonló összetételű válogatott egy évvel ezelőtt mondjuk Norvégiával. De az is szembetűnő, hogy egy milyen magyar szelekció mit játszott egy olyan lengyel csapattal 2007-ben, amely nevek alapján nem volt gyengébb a csíkszeredainál. És azt se felejtsük el, két éve hogy jártak ellenünk az olaszok, ráadásul ők még csak nem is kísérleti kerettel érkeztek Székesfehérvárra. Mindezekből egy dolog állapítható meg biztosan: hibázik, aki felkészülési mérkőzések eredményéből bármilyen következtetést levon, az adott meccsen túlmenően.
Ahogy blogunk tanult barátja írta a szeredai torna után: "Egyszóval van ezekben a játékosokban potenciál, még ha a különbség Godóékhoz képest nyilvánvaló is. Primeau jó edző, máskülönben nem állna úgy a Volán, ahogy. Valami nem működött, és akkor ott van még Dánia, ahol 3 légiós volt a DAB-ban, akik közül csak Sevela volt meghatározó, különben színmagyar kerettel vertünk jó csapatokat, és közülük Peterdin kívül senki nem játszott Svájcban."
Egy kritikai megjegyzés a végén mindenképpen jár a szövetségi kapitánynak. Kevin Primeau az értékelésében több helyen hangsúlyozta, hogy a Mol Liga és a nemzetközi mérkőzések színvonala közötti különbség nehezen áthidalható. Ez nyilvánvalóan így van, de szükséges meghatározni, hogy milyen nemzetközi meccsről beszélünk. Mert ha az ellenfél, aki 4-1-re legyőz minket, csak és kizárólag Mol ligás játékosból áll, akkor ennek a kijelentésnek csökken a súlya. Az EBEL és a Mol Liga színvonala között meglévő nyilvánvaló különbségek ellenére vannak olyan Mol ligás játékosok, akik fel tudják venni a nemzetközi ritmust, le tudják győzni A csoportos országok bajnokcsapatait, képesek gólt lőni az A csoportos világbajnokságon, mi több, ahogy írtuk, akár Norvégiát is megfogják barátságos mérkőzésen, ilyen összeállításban is. A mostani vereségek okai tehát nem elsősorban ebben keresendők. Más kérdés, mint ahogy szintén írtunk, ezek a vereségek nem jelentenek kudarcot a válogatottra nézve, mindössze azokra a jégkorongozókra nézve, akik nem tudtak bizonyítani a szövetségi kapitánynak. Velük ebben a szezonban már aligha találkozunk címeres mezben.
