A kanadaiak Moszkvába, az oroszok Kanadába járnak világbajnokságot nyerni. Olykor csalódást keltő játékkal buknak el a hazaiak. A vendégeket ez mit sem érdekli.

Végül is messze nem kiegyenlített erők csaptak össze a lelátón a döntő során, jóval több volt a kanadai drukker. A hangulat a játékosok bemutatás alatt forrósodott fel először. Az oroszokat kifütyülték, két csatárt kivéve. Ovecskin visszafogott tapsot kapott, Radulov ovációt. Érthető, már írtunk róla, hogy a helyi juniorcsapat játékosaként nyerte meg a Memorial Cupot és lett MVP a döntőben.

A találkozó során hatalmas hangulat alakult ki. Bár mindkét tábor statikus rigmusokat hajtogat (Go, Canada, Go, illetve Rosszija), nagy volt a zaj. Az első harmad végére végképp jó kedvre derült a többség, kétgólos volt a hazai előny. A hoki több legendás alakja is a nézők közé vegyülve figyelte a meccset. Scott Bowman, Vjacseszlav Fetyiszov, Valerij Kamenszkij, Philippe Bozon együtt sörözött a szünetben a szurkolókkal. A politikusok is ott mozogtak a nép között. A kanadai miniszterelnök flangált fel-alá. Aki arra járt, azzal kezet fogott. Igaz, mindezt öt drabális mackó társaságában. Nem kért védelmet Alekszandr Medvegyev, a Gazprom alelnöke. Öltönyben, orosz sállal-zászlóval virított a sörmérés képzeletbeli pultjainál. Fogyasztóként volt jelen.

A második és harmadik harmadban a kanadai szurkolók ugyanúgy lankadtak, mint csapatuk támadó kedve. Fel-felvillantak az érdekesebb jeleneteknél, de nem voltak elemükben. Az oroszok pedig egyre inkább jöttek fel, mindkét fronton.

A hosszabbítás előtti szünetben teljes döbbenet ült a csarnokra. Olyan ideges és izgatott volt a légkör, hogy a máskor zsúfolásig tömött büfékben is csak lézengtek az emberek, mindenki a folytatásra koncentrált.

Ebben nem volt sok köszönetük Quebec polgárainak és az ország más részéről ide utazottaknak. A negyven percig csak agresszivitásával és egyénieskedésével kitűnő Kovalcsuk a pokolba küldte álmaikat. A dermedt csend után hamar magukhoz tértek a kanadaiak, errefelé nem csinálnak sorstragédiát egy vereségből. Derekasan megtapsolták csapatukat. Heatleyék a ceremónia és az orosz himnusz után sietve távoztak, körbe sem korcsolyáztak, megköszönni a szurkolást. Érezték, ez az este nem róluk szól.

Nem osztozott ebben az érzésben Alekszandr Ovecskin. Fürdött a boldogságban. Vezette csapata ünneplését, minden hülyeséget kitalált. Vezényelte a szurkolótábort, üvöltött a csapatfotózás alatt, feltörte a jeget a kezdőkörben, zászlókat tekert magára, és azokkal vacakolt gyorskorcsolyázás közben.

A hatalmas ünneplés az öltözőfolyosón is folytatódott. Ovecskin hozta be a kupát.
"Világbajnokok vagyunk" – üvöltötte könnyes szemmel előtte haladó csapattársai felé. Ki sem engedte a serleget kezéből, ameddig a sajtómunkások elé nem kellett járulnia. Miközben a tévékamerák felé haladt, mobilhívása érkezett. Nem is szabadult meg a készüléktől, oroszul trécselt percekig. Közben sűrűn elnézést kért a kameramanok és riporterek erdejétől. Mindenki nevetett, mire abbahagyta a telefont. "Nagy a család" – mondta a végén.

Először a vizuális, majd az írott média következik a protokoll szerint. A firkászok mindenféle kérdéseket tettek fel, de a Washington világsztárja csak arra volt képes, hogy ezt hajtogassa: "Ez hatalmas siker a csapatnak, és óriási öröm a hazánknak. Mindig arról álmodtam, hogy világbajnok legyek. Hihetetlen, hogy ez éppen a hoki hazájában sikerült, és éppen Kanada ellen. Ma Oroszországban mindenki be fog rúgni. Mi is itt, Quebecben, az biztos." De a telefon ismét megcsörrent, Ovecskin hangja elcsuklott, intett az újságíróknak. Sarkon fordult, visszasétált az öltözőbe. Zajos társaság várta odabenn.

Személyes rész következik. Nem tudom titokban tartani, útján már csak egyszer állt meg. Akkor, amikor a jégkorongblog e cikket író munkatársa által kezébe nyomott mezt, nincs rá jobb kifejezés, összefirkálta. Azt a 32-es számú Dinamo Moszkva-mezt szűk családi ünnepség keretében, lakásom legforgalmasabb helyiségében fogom visszavonultatni kisfiammal. A legnagyobbak közé kerül. Patrick Royé mellé.