Február elején egy magyar fiatalember súlyos balesetet szenvedett Franciaországban. Szüleit a kórházi kezelés idejére Ladányi Balázs és családja fogadta be Brianconban. A média elfelejtette a sztorit, de a mi figyelmünket barátunk, Péter Emese felhívta egy blogra, amelyet a fiatalember édesanyja ír. Ebben több bejegyzés is van, amelyet szóról szóra át kellene emelnünk, egyet pedig egyenesen muszáj. Olvassák el okvetlenül.

Ahhoz, hogy a történet előzményeit és utózmányait is értsék, érdemes kinyitni a blogot a maga egészében. Az alant olvasható írást – mint innen is kiderül – a szerző eljuttatta egy újsághoz, ott nem közölték. Mi most megtesszük.

Példaképek márpedig vannak

Nekem sosem volt példaképem. Az a néhány, számomra meghatározó ember, akik zsinórmértékül szolgáltak életem során, ők sem a példaképeim. Ők olyan viszonyítási alapokkal áldottak meg – leginkább a kikezdhetetlen személyiségüket mutatva példaként –, mely bárkinek áldást jelent. De nem a példaképeim. Nem is tudom, mit jelenthet pontosan, hogy valaki valakinek a példaképe. Azt a fajta romantikus rajongás, amelyről más emberektől olvastam, hallottam, nem ismerem. Azt gondoltam, talán már régen le is áldozott ez a módi. Pedig nem. Példaképek márpedig vannak… és most azt gondolom, bizony kellenek is!

Ez év januárjában súlyos baleset érte a 23 éves Máté fiamat külföldön, s a kóma alatt Talmácsi könyvéből olvasgattunk fel neki, tudván, hogy fiam hallja és érti a szavakat, és hogy neki mennyire fontosak ezek a sorok. Magam is meglepődtem ennyi szerénységen és bölcsességen, ami árad ebből a könyvből. Arra gondoltam, milyen szerencse is, hogy fiamnak van példaképe, hiszen a küzdelem során olyan párhuzamokat tudtunk állítani, amelyek feltétlenül Máté javát szolgálták.

Nem nézek sportközvetítéseket, lényemtől valahogy máig idegen maradt a sportvilág, pedig háttérzajként folyamatos az otthonomban a tenisz, a foci, az amerikai foci, a motorversenyek és persze a Forma–1. (Igaz, amikor Palik közvetít, akkor oda-odafülelek jómagam is, mert mindig jókat mulatok rajta, és mert rokonszenves, amiért rendszerint lazaságot és vidámságot áraszt.) Szóval nem vagyok jártas a sportéletben, így hát amikor a brianconi kórházban odalépett hozzám két magyarul beszélő fiatalember, hogy ők Ladányi Balázs és Vas Márton – tudom, fura –, számomra teljesen ismeretlenül csengett a nevük. Magyar hokisok vagyunk, mondták, szerződéssel dolgozunk most kint.

Azért jöttek be hozzánk a kórházba, hogy felajánlják, náluk lakhatok, ameddig csak kell, tekintettel a nehéz körülményekre. Nem tudom érzékeltetni a súlyát ennek a felajánlásnak. Mert az, hogy egy sportoló férfi bevállal egy ilyen kényszerközösséget, tán nem is annyira meglepő. A férfiak rendszerint nem is gondolnak bele elsőre, mit vállalnak ezzel tulajdonképpen. De Balázs megnyugtatott, hogy Betti, a felesége is szeretettel vár, emiatt hát ne aggódjak, rendes asszony. Persze, értettem én a tiszta, jó szándékot, kétség nem fért hozzá, láttam a tekintetében az őszinte segíteni akarást, az őszinte humánumot. De akkor is. Befogadni egy ismeretlen embert a legszűkebb privát szféránkba úgy, hogy ember meg nem mondta akkor még, vajon mennyi ideig lesz Máté fiam kómában, és ha felébred, vajon mikor kerül hazaszállítható állapotba. Egy hét, egy hónap, egy év…? Betti még csak nem is látott, úgy mondott igent telefonon a férjének, Balázsnak, tart, ameddig tart, segítenek.

Amikor fiam Márk nevű barátja megtudta, hogy befogad ez a bizonyos Ladányi és a felesége, csak hüledezett tágra nyílt szemekkel, hogy tisztában vagyok én egyáltalán, ki is ez a La-dá-nyi Ba-lá-zs?!

Mondtam, nem igazán, csak azt tudom, hogy sportoló és rendes ember. Erre Márk valami eszeveszett gigaszenvedéllyel ecsetelni kezdte nekem, hogy de hiszen ez az ember az ő gyerekkori példaképe. Értem? Mondom, igen, értem. Csak olyan fura volt ezt a többnyire higgadt figurát ekkora nagy lázban látnom. És akkor kezdtem csak megérteni, micsoda felelősség is élsportolónak lenni. Hogy mennyire fontosak a tettei. Megértettem, hogy igenis, kellenek a példaképek, és öröm volt látnom Márk arcán az elégedettséget, hogy szinte büszke volt Balázsra, hogy no lám, látjátok, milyen remek ember az én példaképem?!

Később láttam Balázst autogramot adni csillogó szemű francia kiskölköknek és arra gondoltam, hogy tévedtem, hiszen egyáltalán nem is divatjamúlt ügy ez a példaképesdi. Egyszer meg elkísért engem az egyik hivatalba, ahol még a szomszéd szobákból is átjöttek hozzánk autogramokért, ahogy híre járt, hogy a Ladányi van itt személyesen.

Nos, én azóta se nézek több sportközvetítést, de a minap épp félúton voltam Dunaújvárosba (milyen különös véletlen – épp Bettihez mentem látogatóba), amikor megcsörrent a mobilom, hogy nézem-e a tévét, mert a Ladányi lőtt egy gólt a japánoknak. Aztán újabb sms-ek, meg újabb hívások… hogy tudom-e, hallottam-e már. Olyan barátaink, rokonaink is, akikről tudom, hogy különösebben nem sportrajongók, most ők is sorra fel-felkapták fejüket a hírek hallatán. Ez nagyon jó. Szerintem ez tényleg nagyon jó. Hogy van egy kiváló sportoló, aki túl a sporteredményességén jelesre vizsgázik emberségből is, és ettől aztán (persze áttételesen) egy csomó olyan ember figyelmét is ráirányítja az adott sportágra, akik egyébként nem túl nyitottak.

Tudom, hogy az év sportolója díjat nem én osztom, de kedves Ladányi Balázs, én bizony most jelképesen mégis neked adom. Az év sportolója elismerés szerintem sem redukálható le pusztán az elért eredményekre.

Az év sportolója olyan élsportoló kell hogy legyen, aki túl a mérhető teljesítményein emberi mivoltában is példaképnek állítható.

Mint például Talmácsi, akit tavaly el is ismertek, és mint például te.

Köszönök mindent, kedves Balázs, életem végéig nem fogom tudni meghálálni mindazt a jóságot, szeretetet, támaszt és bátorítást, amit tőled és a feleségedtől kaptam, amikor erre a legnagyobb szükségem volt. Azt gondolom, jól választott Márk, amikor téged választott példaképéül, és minden szülő örülhet, akinek a fia téged választ, mert emberséget is kap mellé. Mint amilyen örömmel töltött el engem is a felismerés a Talmácsi-könyvben olvasottak során, hogy itt sokkal többről van szó, mint hogy a motorok mennek körbe-körbe. Itt személyiségek vannak, küzdelmek, gondolkozásmód, tartás és kitartás… ami mind-mind kellett ahhoz, hogy fiam immár a legjobb úton van a teljes felépüléséhez.

Mostantól már a sport, a sportélet, a sportolók világa leginkább erről szól nekem.