A magyar válogatott a második helyen végzett a budapesti divízió 1-es világbajnokságon, hajszállal maradtunk le az A csoportról. Nem először fordult ez elő, vélhetően nem is utoljára. Feljutnunk csak egyszer sikerült, három évvel ezelőtt. Szokásunk szerint most is optimisták vagyunk, sokkal több pozitívumot véltünk felfedezni, a negatívumoknak esélyük sincs. Tartjuk, amit előzetesen mondtunk: ez volt a legjobb magyar válogatott, amit valaha láttunk, ráadásul biztosak vagyunk benne, hogy a közeljövőben még jobb csapatunk lesz. Másképpen fogalmazva: nagyjából tíz éve rendre történetünk legjobb meccsét játsszuk. Kezdtük a franciák 2001-es legyőzésével, folytattuk a 2002-es norvégveréssel és az azon a vb-n játszott első döntőnkkel, a szlovákok, a svédek, a finnek barátságos legyűrésével, a szapporói csodával, az A csoportos csatákkal, végezve a fantasztikus szombati thrillerrel. Vannak, akik sötétebben látják a jövőt, azt állítják, ha kiöregszik a nagy generáció, visszazuhanunk. A pesszimisták tévednek. Megírtuk nemrég, hogy ez a generációváltás részben végbe is ment. Egy bizonyíték a sok közül: a torna legjobb csatára nem valamelyik nagy öreg lett, hanem Sofron István. Mindenkinek meglesz a maga utóda. Ami előre visz, az az, hogy a fiatalok minden meccsen látják, érdemes dolgozni. Olyan megbecsülés és szeretet jár érte, amit máshogyan nem lehet kivívni. A munka pedig meghozza a gyümölcsét, számtalanszor bebizonyosodott ez. Természetesen tisztában vagyunk a nehézségekkel is, lehet, hogy a szemüvegünk rózsaszín, de vakok és ostobák sem vagyunk. A problémákról is lesz szó bőven elemzésünkben.
Lassan kezdtünk az olaszok elleni döntő elején, ugyanúgy, mint egy éve Ljubljanában. Ahogy ott, itt is vissza tudtunk jönni a meccsbe, noha nehezebb dolgunk volt. Ennél sokkal több is történt: ötven percen át mentünk az ellenféllel, ráadásul ebből harmincig ők jöttek velünk. Nem voltunk tökéletesek, közel sem, de erősen és akaratosan játszottunk. 3-3-nál megtörtük az olaszokat, a túlélésért küzdöttek, szinte kétségbeesetten. Három ziccerünk volt, ők örültek, ha a félpályán át tudtak jönni. Ekkor kellett volna dönteni. Nem sikerült, és ez volt a kulcskérdés. Nem a furcsa kiállítások és ki nem állítások a végén, nem az egyéni hibák az elején.
A feljutás elmaradásáért a szívünk szakad meg, de nem ér többet egy átbúsult éjszakánál, a kelleténél valamivel több alkoholnál. Ezeken túlvagyunk. Mostantól abból kell építkeznünk ismét, amink van. Ebben a tekintetben nem állunk rosszul. Van egy kiváló, rokonszenves csapatunk, amely ezzel a vb-vel újabb rajongók ezreit állította önmaga és a sportág mellé. Ez a csapat ráadásul nem 22, hanem 30-40 játékosból áll.
Megvannak még a régiek – ki ereje teljében, mint Ladányi Balázs vagy Vas Márton, ki kissé fásultabban –, és jöttek újak. Felnőtt Bartalis István, megszereztük Sikorcin Ladislavot – meccs végi fájdalma láttán könnyek szöktek volna a szemünkbe, ha nem lett volna könnyes a szemünk már amúgy is –, felnőtt Pozsgai Tamás, klasszissá érett a már említett Sofron. Ha minden jól megy, jövőre lesz Mihály Árpádunk, és reméljük, új lendületet vesz az ígéretes tehetségű Jobb Dávid, Szirányi Bence és mások fejlődése is. Tovább menve, nem mondjuk, hogy tömegesen kopogtatnak a kapun a tinédzserek, de aki azt állítja, hogy az aranygeneráció után semmi sincs, az nagyon nincs képben.
Mindez természetesen semmi olyasmit nem jelent, hogy itt van a Kánaán. Mert bár a jégkorong a rendszerváltás utáni magyar sport egyik sikertörténete, azt azért látnunk kell – minél inkább megismerjük mindenféle bugyrait, annál inkább tudjuk ezt magunk is –, hogy gondok tucatjai emésztik. Legyünk őszinték: az A csoportba jutás sem oldott volna meg semmit bajaink közül. 2008/09-ben is dühönghettünk: egy fillérrel nem áramlott több pénz a sportágba a szapporói csoda után, nem lett több csarnokunk, nem lettek jobbak a csapatok a magyar bajnokságban.
Az előrelépéshez sok mindennek kellene javulnia nagymértékben, de ennek egyenként és együtt is komoly akadályai vannak. Kellene egy legalább négy versenyképes csapatot magába foglaló hazai bajnokság, ahol a színvonal nem a divízió 1 végéhez, hanem az elejéhez áll közelebb. Ilyen nincs, nem is volt soha. Ha nem megy egyedül, komolyan át kell gondolni a regionális együttműködést. Amink most van, az kevés. Érdektelen mérkőzésekkel teli szezon, üres lelátók, fizetési és egyéb gondokkal küszködő csapatok, tisztelet a kivételnek. Márpedig egy sportág akkor tud megélni, ha eladhatóvá teszik. Az nem visz előre, ha egy Mol Liga-meccsen kevesebb a néző, mint egy utánpótlásedzésen.
A válogatott elérte, veresége ellenére továbbra is mindenki szereti és becsüli. Elérte, amit más sportág talán még soha: ha jól figyeltünk, egy héten át nem NB I.-es labdarúgás volt a sportnapilap vezető anyaga. A jégkorong a nyolcvanas évek végéig a főváros sportja volt, aztán Dunaújvárosra és Fehérvárra került a hangsúly. Azóta változott a helyzet, legalábbis, ami a válogatottat illeti. Elég csak megnézni a kapu mögötti szurkolókat. Nem a budapesti és nem a Fejér megyei csapatok, hanem a magyar jégkorong-válogatott drukkerei álltak ott, a régi mag mellett miskolci és erdélyi, nyugat- és dél-magyarországi rajongókkal. A jégkorong-világbajnokság az ország és az egész nemzet bulija lett. UTE-mezes ölelgette FTC-pólós ismerősét a gólok után, Vasas- és Dab.Docler-hívő hozott a másiknak sört a büféből, dunaszerdahelyi zászló volt a falon.
De állva izgulták-üvöltötték végig a döntőt a hardcore rajongók által divadrukkereknek titulált ezrek is. Ezekre az emberekre is óriási szükség van. Általuk lesz egyre népesebb a szubkultúra, így növekszik a merítési lehetőség, így leszünk többen és többen. A divatdrukkerek igaziakká válnak, és újabb divatdrukkereket hoznak magukkal. Mert aki egyszer kimegy, az kimegy máskor is. Nem kitalált történet, tényleg így volt: a meccs után két, az eseményt biztosító egyenruhás rendőr beszélgetett az egyik szektor kijáratánál, mondta az egyik a másiknak, legközelebb kijövök civilben is.
Persze ez sem old meg mindent egymagában. Egy rendőr nem csinál nyarat, ha civilben van, akkor sem. Ma magyar bajnoki érmet lehet szerezni jégkorongban minimális költségvetéssel. Egy közepes NB III.-as focicsapat pénze elég lenne bárhol. Hogy mégsem a mi sportágunkat támogatják azok, akik támogatni tudnák, az bonyolult szociológiai és társadalmi kérdés, De sebaj. Az elmúlt két-három év rávilágított arra, hogy örülhetünk annak is, amink van. A fejlődés útját nem szabad elhagyni. Pénz persze kell, anélkül nem megy. Az alábbiak sorrendje nem fontossági. Mindegyikre nagy szükség lenne.
1. Az A csoportról álmodozó magyar jégkorongsportban 2011-ben nagyjából ötven-hatvan játékos tud profiként sportolni. Még ez sem jelenti azt, hogy közülük mindenki meg tud élni a hokiért kapott pénzből. Válogatott közeli sportolók kénytelenek munkát vállalni, többen közülük idő előtt a civil pályát választják. Rengeteg fiatal az ifiből, a juniorból kiöregedve tesz így a perspektíva hiánya miatt. Pénz nélkül nem lesz jobb a helyzet.
2. Kulcskérdés felnőtt csapataink versenyeztetése. Egészen egyértelmű, mi mindent hozott a válogatottnak is a Fehérvár négy EBEL-szezonja. Bizonyára voltak ennek negatív hatásai a hazai bajnokságra, de az fix, hogy az éljátékosok még jobbak lettek. Nincs más út a feltörekvő csapatok számára, mint minél jobb ellenfeleket találni. Nem megengedhető, hogy az Olaszország elleni meccsre készülő dunaújvárosi fiatalok az UTE-juniorral és a Steaua B-vel játsszanak 8-10 meccset egy évben. Márpedig láthattuk, ennek ellenére fel tudják venni a fiatalok a ritmust, többségük remekül megállja a helyét a divízió 1 ezüstérmes csapatában. De az előrelépéshez több kell, és ennél több is van bennük. Kötelesség biztosítani nekik és mindenkinek, aki kiérdemli, a magas szintű lehetőségeket.
3. Az utánpótlás színvonalát fejleszteni kell. A sikerek ellenére nem vagyunk elég jók ebben. Az U18-as és az U20-as világranglistán látszik, egy helyben toporgunk. Néha feljebb megyünk öt-hat helyet, majd visszaesünk. Vannak eredmények, az ifjúsági válogatott 2010-es divízió 1-es ezüstérme kiemelkedik, de a juniorok például három éve kiestek a divízió 1-ből, azóta nem bírnak visszajutni. Kölyökkorban még jók vagyunk, serdülőben sem rosszak, aztán az ifik között lemaradunk azoktól, akiket meg kéne előznünk. Dánia, Szlovénia, Norvégia legyenek a példaképeink. Különböző kultúrájú és adottságú országok, határozott utánpótlás-nevelő munkával – kevés alapanyagból nagy arányban nevelnek jó játékosokat.
Szerintünk ezek a kulcskérdések, de semmiképp sem szeretnénk rosszkedvűen zárni írásunkat. Menjünk vissza öt vb-nyi időt. 2007-ben másodikak lettünk, a sorsdöntő mérkőzésen Szlovénia nyert. 2008-ban feljutottunk, 2009-ben kiestünk. 2010-ben megint a szlovénok állták utunkat. 2011-ben az olaszok. Ez idő alatt egyszer sem voltunk rosszabbak 2.-nál a divízió 1-ben, a világ húsz legjobb csapatának egyike a mienk. Hogy a fenti gondok ellenére hogyan értük ezt el mégis? Úgy, hogy a válogatott évről évre emberfeletti módon teljesített. Többet ezután sem várunk tőlük. Kevesebbet meg úgysem tudnak nyújtani.
A válogatott vb-mérkőzései:
2011. április 17., Magyarország–Hollandia 7-3
2011. április 18., Magyarország–Dél-Korea 6-3
2011. április 22., Magyarország–Spanyolország 13-1
2011. április 23., Magyarország–Olaszország 3-4
