Az utóbbi tíz évben megszokhattuk, a magyar válogatott mindig képes egy-két bravúrra, svédeket, finneket ver barátságosan, norvégokat, japánokat tétmeccsen, sőt ha kell, ha nagyon akarjuk, feljut az A csoportba. Szapporóig mi voltunk a kicsik, akik ráncigálják a nagyok bajszát, akkor azonban egyszerre elhittük, hogy egy polccal magasabbra kerültünk. Hirtelen megváltoztak az elvárásaink. Úgy gondoltuk, a fejlődést nem lehet megállítani, minden szempontból úgy emelkedünk tovább, ahogy az évezred eleje óta tettük. Tény, hogy még mindig évről évre erősebbek, megbízhatóbbak vagyunk, az A csoport végén és a divízió 1 elején álló csapatok legyőzéséhez már nem szerencsére, hanem csak kiemelkedő teljesítményre van szükségünk. De tény az is, hogy a csodák korszaka véget ért, minden hatvan percben nem nyújthatunk kiemelkedő teljesítményt. Olyanok lettünk, mint a többiek, eljött az okos, jól szervezett munka időszaka. Ezzel együtt roppant fontos, hogy a kritika szabatos, lényegre törő és előremutató legyen.
Azari Zsolttal értünk egyet. Ugyanazt sajnáljuk, amit ő. Hogy ebben a korban, ezen a helyen nem érték, ha valaki azt akarja, hogy maradjon változatlan, ami jó. Hogy ne rohanjunk előre, ne az állandó fejlődést nézzük, hanem merjük kimondani: nagy dolog az, ahol tartunk, próbáljuk meg tartósítani, utána meglátjuk, tudunk-e lépni még egyet.
Nyugodtan örüljünk annak, amink van. Van egy válogatottunk, amely nem hibátlan, de amelyről most, a Telenor Hoki Kupa után két nappal – ha épp fenntartásokkal is, de – el tudjuk képzelni, hogy fel tud jutni még egyszer. Vagy legalább az elit kapujába tud érni, karnyújtásnyira. Mi például ezt az állapotot, ezt az érzést húsz évre prolongálnánk.
A stabil A csoportos tagság vízióját viszont felejtsük el. Ez számunkra elérhetetlen kategória. Ha csak az elmúlt éveket nézzük, Szlovákia és az Egyesült Államok küzdött az alsóházban a kiesés ellen, utóbbi kéttucatnyi NHL-játékossal. A mi legnagyobb álmunk az lehet, hogy még egyszer jussunk fel belátható időn belül, a két osztály közötti, többé-kevésbé rendszeres ingázás lenne a csúcs. Ha egyszer pár évre bent maradnánk, az meg a csúcsok csúcsa. De ennyi. Nem leszünk a Big 7 tagjai, mindenki más pedig kieshet.
Sokszor elemeztük már: hatalmasat fejlődött a magyar jégkorong. Palkovics Krisztiánék első felnőtt világbajnokságukra 1993-ban mehettek, akkor 14-2-re kaptunk ki Szlovéniától, a kapura lövések aránya 98-29 volt. Szlovénia idén tavasszal 4-1-re vert bennünket úgy, hogy játékosai topformában voltak, mi fáradtan mozogtunk, de még így sem volt osztálykülönbség a két csapat között.
De mekkora dolog már az is, hogy ebben a szezonban, ha minden jól megy, nyolc felkészülési mérkőzésből hetet A csoportos ellenféllel játszunk. Vagy hogy az az osztrák válogatott, amely évtizedekig elutasított bennünket, tavaly eljött Budapestre, az aktuális szezonban pedig kétszer is ellenünk készül a világbajnokságra. Vannak súlyos, megoldandó gondjaink, ez nem kérdés. Kilenc harmadból mindössze egyet nyertünk meg a székesfehérvári tornán. Csak Ladányiék sora lőtt gólt azonos létszám mellett, a többiek az első és az utolsó napon egyáltalán nem találtak be. Hétvégén egy tartalékos, élete formájától messze lévő társaság állt helyt három olyan válogatottal szemben, amelyek közül kettőt magasabban, egyet a mi polcunkon jegyeznek.
Ugyanakkor ki kell mondanunk: mi, akik úgy gondoltuk, a fejlődés mehet tovább az előző években tapasztalt ütemben, tévedtünk. Mert miközben az EBEL-ben európai szintű versenyrendszerben edződik legjobb klubcsapatunk, a Mol Liga még nem olyan, amilyennek látni szeretnénk. Még nem alkalmas arra, hogy felkészítse legjobb itthon játszó jégkorongozóinkat a küzdelemre a divízió 1 első helyéért. Sajnos vagy sem: a liga csak nagyon hosszú távon érheti el a szükséges színvonalat. Hogy egy molos hokis sem gyengébb eredendően, mint egy EBEL-es, az nem vitatható. A Fehérvár is csak négy éve EBEL-ezik. A ritmust tehát fel lehet, fel is kell venni, de ehhez terhelés kell.
Minden gond ellenére nagy megkönnyebbülés számunkra, hogy a két éve még oly sötéten látott hátvédproblémák enyhülnek. Felnőttek legalább négyen az utóbbi egy-másfél szezonban, akik alkalmasak a válogatott szintű feladatok megoldására. Szirányi Bence és Hegyi I Ádám már Ljubljanában is szóhoz jutott, és nem találtattak könnyűnek. Orbán Attila és az új szerepkörében egyre jobb Hegyi II Ádám hamarosan csatlakozhat hozzájuk, ha így folytatják. Kopogtatnak a keret kapuján mások is.
Az is erőt ad a továbbiakhoz, hogy néhány hónap megfeszített munkájával többen odaérhetnek a kívánt szint közelébe. Csatárposzton is tudunk neveket, Sofron István és Magosi Bálint példája követendő, két különböző ligában mutatják a járandó utat. Mindazonáltal még nem látni, ki veszi majd át a csapat irányítását, ki lép Ocskay, Palkovics, Ladányi helyére. Lehet, korai még ezt várnunk, végtére 20-22 éves korukban a mai példaképek is messze voltak attól, amiért ma annyira becsüljük őket.
Ráadásul korántsem zárhatjuk még le az 1975-77-es generáció történetét. Akik még ott vannak a válogatottnál, a legjobbak közé tartoznak minden szempontból. És nemcsak velük kell számolni, mert ahogy ismerjük, például Sille Tamás sem adja olcsón a helyét. Ha a ljubljanai produkciójára gondolunk, minden fiatalnak, aki a helyére vágyik, össze kell szednie magát. 41 évesen is lehet valaki remek hátvéd, a vb-re akkor mehet helyette huszonéves, ha jobb nála, vagy legalább olyan jó, mint ő.
Az utánpótlás-neveléssel problémák vannak, nem vártuk ezeket. Amikor egy jégcsarnok- és játékoslétszámban alattunk lévő Szlovénia mutatja az utat számunkra, akkor meg kell állnunk, és azt kell mondanunk: valami nem stimmel. Ez most már egyértelmű és elodázhatatlan kérdés. Felfoghatatlan, hogy nálunk egy ifjúsági válogatott játékosnak nem evidens: a nyár nem a pihenés időszaka egy jégkorongozó életében.
A magyar válogatottnál soha nem a bőség játszotta a főszerepet, hanem a minőség. Ezért nem mindegy, milyen játékosokat nevelünk. Ezért érintette például a múlt hét végi tornán sokkal keményebben a csapatunkat a sok hiányzó. Az első három sorunkból, kilenc csatárból négy nem volt itt. Palkovics Krisztiánt, Vas Jánost, Kovács Csabát, Kóger Dánielt még nem tudjuk itthonról pótolni.
Oda kell figyelni mindenre. Néhány évvel ezelőtt azt írtuk, ezek nem ronthatják el. Azóta jobban ismerjük ezt a közeget, sok olyasmit tapasztaltunk közelről, aminek hála még jobban szeretjük, mint azelőtt. De jobban látjuk már a hibákat is. És biztos: amiről nem szabad hallgatni, arról beszélni kell. Elkerülve a tévedhetetlenség látszatát, tisztelve mindenkit, aki dolgozni akar. Mert csak a munka visz előre, semmi más.
